2015. szeptember 15. kedd. A nőgyógyász már több, mint hét hónapja megmondta, hogy ma születik meg az utódunk. Ezt persze a gyerek nem tudta, és semmi jelét nem adta, hogy hamarosan világra kívánna jönni. A pénteki vizsgálaton a doktornő e napra rendelt minket vissza, hátha addigra már mutat valamit a CTG.

Induláskor tanakodtunk kicsit, hogy milyen közlekedési eszközzel (tömeg, taxi, bringa, autó) közelítsük meg az objektumot , de aztán Ripley hadnagy az autó mellett döntött, mert azzal a legkönnyebb elvinni a bevonulós szettet. Csak a biztonság kedvéért. Megtettük hát azt a szűk másfél kilométert a lakás és a hospital között, majd én leparkoltam amilyen közel csak tudtam a bejárathoz. Úgy kb. négy utcányira találtam meg az első üres helyet. A biztonság kedvéért ugye.

Mire visszaértem a kórházba, addigra már Ripley hadnagy átesett néhány vizsgálaton. És nem a nőgyógyászaton voltak, hanem a szülészeten. Ez már gyanús volt. Nekem jogom volt még egy órácskát üldögélni az ajtó előtt a bebocsátásra várva. Mikor bejutottam, akkor a feleségem már egy leszigetelt ágyon feküdt. A nőgyógyász közölte, hogy szűk a CTG (azaz 135 és 160 között ingadozott Ignác pulzusa) és a szülésznővel konzultálva jelezte, hogy nagyon úgy néz ki, hogy mégis a mai napon szülünk. Aztán magunkra hagytak minket. Illetve Placido Dominquez Irine-ra hagytak minket, a hispán medikára, aki magyarul nem beszélt, angolul pedig kicsivel rosszabbul, mint én, így hát nem bonyolódtunk véget nem érő csacsogásba. Az ott dolgozók egyébként sem voltak túl beszédesek, tették a dolgukat, néha bejött valaki, megnézte a gépeket, beletúrtak a nejembe, vért vettek tőle, infúziót kötöttek be neki, és kapott valamilyen injekciót is. Látszott, hogyha nem kérdezgettem volna őket folyamatosan, akkor csak tették volna a dolgukat szó nélkül, mint a carthausiak. Memento mori! Gondol a faszom a halálra, én inkább a születésre gondolok!

Az jó - mondja a nőgyógyász - mert az ma lesz, ugyanis elfolyt a magzatvíz - mutatott Ripley hadnagy ágyára terített textilen virító kéttenyérnyi nedves-véres foltra.

Ennyi az egész? Ennél én többet összehozok egy ejaculation precoxszal.

Higgye el, hogy ez magzatvíz.

Ok, elvégre is a tudás és a tapasztalat az ő oldalukon állt. Ezzel a nagy rutinnal és sok iskolával a nőgyógyász és a szülésnő felváltva merült el könyékig a feleségem csúnyájában. Együttes erővel megállapították, hogy a tágulás beindult, a gyerek pedig orral előre fordult a célegyenesbe (ahogy a feltételezett apja szokott néha jeget fogni korcsolyázás közben), és lehet, hogy a köldökzsinórt is maga elé gyűrte a szülőcsatornába ez a kis tréfamester, ez viszont az álmoskönyvek szerint nem jelent jót.

Császározni KELL! Ha megüresedik a műtő, az ütemezetteket csúsztassák el, és tolják be Ripley hadnagyot, hogy kiszabadítsák a nyolcadik utast.

Nahát, nahát! Lefogadtam volna, hogy a doktornőnek programja volt délutánra, és nem akart végigcsinálni egy 8-12 órás műszakot, a szponzoráció nagysága úgysincs ok-okozati összefüggésben a világra jövetel módjától. Hát nem egyszerűbb ugyanolyan vastag (erről talán majd írok külön bejegyzést) borítékot kevesebb fáradtsággal kiérdemelni?
Na jó, lehet, hogy rosszindulatú vagyok, és a sok évtizednyi rutinnak köszönhetően a fehér köpenyesek olyan higgadtan kezelték a rizikós helyzetet, aminek következtében legfeljebb a magamfajta kétkedőkben merült fel némi kétely, ugyanakkor senki nem esett annyira kétségbe, ami már veszélyeztette volna a gyerek születését.

Innentől elég gyorsan zajlottak az események. A műtő konkrétan egy valóságshowhoz van berendezve. Apuka végignézi a sectiot? - kérdezte az újszülött-gondozó (hogy a túróba kell ezt helyesen írni?). Naná, a disznótorokat is mindig úgy imádtam, persze, hogy a világ minden kincséért sem hagytam volna ki a látványt, ahogy feltrancsírozzák a feleségemet. Viszont előtte még volt egy kilométeres sprintem, mert úgy volt, hogy csak vizsgálatra jövünk, ezért csak két órányi aprót dobtam a parkolóautomatába. Beleszórtam az össze aprót, amit csak a zsebemben találtam, másnap reggelig nyertem meg a parkolási jogot, és nyargaltam vissza, a homlokomról csorgó izzadtság keveredett a szememből patakzó könnyekkel.

A vallatószoba üvege mögé vettük be magunkat a csecsemőgondozóval, miközben odabent öt mókus sürgölődött. Mire odaértem addigra hónaljtól térdig bejódozták Ripley hadnagyot. Johnny, az aneszteziológus a gépeket figyelte, Dodi, a colos a vért próbálta meg felitatni a padlóról, a szülész-nőgyógyász a szikét kezelte, a másik két arc pedig a vágás szélébe kapaszkodva, húzták-feszítették szét a sebet. Mindeközben mellettem a kolléganő tuti elaludt volna, ha nem zavartam volna minduntalan elcsukló hangú kérdéseimmel: A feleségem alszik, vagy ébren van? Érzi, hogy mit csinálnak vele? Abba a nagy vödörbe a csövön folyó vörös lé vér? Ki fognak pakolni belőle mindent? De ugye összevarrják rendesen... már ekkor sírtam, mint egy pisis gyerek, de amikor a nőgyógyász kiemelte a véres kis jószágot Ripley hadnagy hasából, akkor végleg eltörött a mécses. Miután egy gyors mozdulattal megmutatták az anyának, hogy mit operáltak ki a hasából, a gyereket az ablakon keresztül átpasszolták a csecsemőgondozónak, aki egy papírtörölközőbe tekerte és elindult a szoba felé, ahol a Föld nevű bolygóra szoktak becsekkolni az újonnan érkezők.