Két év és két nap.

Két esztendőnyi boldogság, rengeteg örömkönny és elkeseredett sírás, sok kínlódás, ezernyi apró felfedezés, elmaradt bejegyzések százával, számos veszekedés és kibékülés, konstans önismereti tréning. 

Két év, aminek számos percét, óráját, napját sőt hetét kihagytam volna. De ilyen biznisz nem létezik. Minden apró részsikerért, egyetlen mosolyért, lenyelt falatért, átaludt óráért sokszor nem órákat, de napokat, heteket kell küzdeni, várni. És hogy megéri-e?

Tíz perce ülök és megpróbálom szavakba önteni azt az "igen"-t, azt az érzést, amihez hasonlót a maratonisták, a feltalálók, a hegymászók és még ki tudja kik érezhetnek. De most nem megy.

Jó ideje nem írtam, ezer és egy oka van ennek, de most az ünnepi road-show vidéki állomásán van mód leírni a történéseket.

Karácsony előestéjét a János Kórházban töltöttük - illetve a remek útbaigazításoknak hála bolyongtunk még jól fél órát az épületek között, de ez csak afféle úri mulatság volt - ugyanis Nimród egy óvatlan pillanatban lecsöppent a konyhakőre és alaposan megütötte magát.
Tulajdonképpen az a furcsa, hogy csak most jött el ez a pillanat, mert a gyerek ugyan még nem jár, de lépcsőre, létrára, kéményseprő lajtorjára védőháló nélkül felkapaszkodik. Szóval kész életveszély a faszi.

Agyrázkódása szerencsére nem lett, egy púppal megúszta a zuhanást. Hanem azt észrevettük, hogy mászás közben "biceg", az egyik térdét húzza, mert csak az ellentétes kezére támaszkodik. Nyűglődött is eleget, de mivel mindig ezt csinálja, így nem kapcsoltuk be egyből a vörös riasztást, de azért Ripley hadnagy ragaszkodott hozzá, hogy nézessük meg szakemberrel. És milyen jól tette, hogy erősködött, ugyanis a röntgenen kiderült, hogy eltört a gyerek csuklója. Püff neki, a gyereket gipszbe öntötték, válltól csuklóig érő, derékszögben hajlított merevítést kapott, amit csak jövőre vesznek le. A kölyök nem adta olcsón a bőrét, de nem egy súlycsoportban harcolt az ügyeletes orvosokkal, a háromszoros túlerő végül legyőzte.

(Csoda, hogy még nem csináltuk meg a tenyér- és talplenyomatokat? Úgyhogy ne is kérje rajtunk számon senki, a 3D-s gipsz-szuvenír helyett majd küldünk fotót)

Hülyén hangzik, de engem nem tört le annyira ez a törés. Sokkal jobb, mint a bizonytalanság. Nincs aggódás, hogy miért vonszolja magát, van-e agyrázkódása, belső vérzése, leszakadt-e a lépe, veséje.

Amilyen hősiesen viselte a sérülést, olyan vagányul tűri a gipszet és az ezzel járó macerát. És még egy hozadéka is van eseménynek: eddig halogattam a bundazsák vételét, hogy majd úgyis találok jó áron használtat, de mivel a téli kezeslábasába nem fér bele a begipszelt keze, és a futást sem akarom feladni, ezért a Brendonba megvettem az egyetlen szóba jöhető terméket. Természetesen háromszor annyiért, amennyit eredetileg szántam volna rá. De megvan, és kib@#*tt jó, és anya is nyugodt, hogy nem fagy csonttá a gyerek, úgyhogy amíg kétezertizenhat évvel ezelőtt Jézuska megszületett (vagy nem), addig Nimród és én szenteste egy másfél órás kocogás során egészen újjászülettünk.

A magánéletünk utolsó morzsái is elvesztek. A tíz hónapos fiam ma felmászott a galériára, ahol a feleségemmel szoktuk álomra hajtani a fejünket (meg egyebeket is jellemzően ott művelünk). A fekhelyhez egy olyan meredek lépcső vezet, aminek a megmászásától jómagam már enyhe szalonspiccel is óvakodom, és amiről azt gondoltam, hogy még egy-két évig simán megvéd minket Nimród hívatlan látogatásaitól. Cseréljem ki a lépcsőt egy felhúzható kötélhágcsóra?

Úgy tizenöt évvel ezelőtt még intettem minden szembejövő bringásnak az utcán, mert akkor még igazi kuriózum volt kerékpárral közlekedni a fővárosban. Ma már annyian vagyunk, hogy ennyi erővel akár az autósoknak is köszöngethetnék.
Nagyjából azidőtájt azt gondoltam, hogy egy gyerekkel csak akkor fut valaki, ha éppen elrabolja. Azóta alaposan megváltozott velem is a világ. Hallatlan jó móka futni a fiammal, még ha időnként kicsit macerás is, de megadja a lehetőséget arra, hogy ne maradjanak el teljesen a tornaórák... és ahogy a Városligetben is látom egyre többen vannak ezzel ugyanígy. Nem egy alkalommal mire hazaértem a futásból, már a Facebookon volt a leleplező bejegyzés, hogy éppen hol és mikor futottam. Olyan hálózat épült fel a babakocsival futók között, amihez képest a szabadkőműves mozgalom laza délutáni cserkészmegmozdulás. 

Csütörtökön már 200 méterről kiszúrtam egy BOBot a színéről és a formájáról. Nem vagyok az a fajta, aki belemászik más intim szférájába, és nem köszöngetek idegen lányoknak, bármilyen csinosak is (akkor meg különösen nem, ha ott van a lánnyal a férje is ;-)), de azért mégiscsak illene, de hát milyen alapon, nem ismerjük egymást... aztán a lány megoldotta a dilemmámat, és mosolyogva rám köszönt.

 Hát szia! :-)

Amikor megláttam, hogy kint van az egész család, három lurkó és a fater is, hát kicsit libabőrös lett a karom, pedig nem vagyok egy szentimentális Teréz anya, akinek könnybe lábad a szeme, ha meglát egy elárvult kiscicát. (Főleg akkor nem érzékenyülök el könnyen, amikor a gyerekem adott pillanatban csak a karomban hajlandó arra, hogy ne sikítsa a világba, hogy az apja egy gonosztevő, amiért kihozta őt futni a Városligetbe).

Fussatok, bringázzatok, görkorizzatok, tornázzatok szorgalmasan! Akkor is minden tiszteletem a tiétek, ha éppen nem köszönök rátok :-)

Gyermekem kifejezetten tájékozatlan a babák fejlődésével kapcsolatos megfigyelések terén, vagy ha van is tudomása az általános szabályokról, magasról tesz rájuk. Hogy mire alapozom ezt?

Állítólag a legtöbb baba szeret hason feküdni. Hát, Nimród ugyan a korát megelőzve fordult a pocakjára, de lehet, hogy csak azért, mert a nagy feje elhúzta vergődés közben, de ha már hasra került, akkor úgy üvöltött, mint akit nyúznak, ami nem arra utal, hogy különösebben csípte volna azt a testhelyzetet.

A babák fogzása 4-6 hónapos korban megindul. Hasonszőrű barátaink csemetéi 5 és 7 hónapos kor között elszórva már előre anyagi csőddel fenyegetik a fogtündért, miközben a napokon belül háromnegyed éves Nimródnak hónapok óta úgy folyik a nyála, mint egy nyitva felejtett kerti csap, sokszor úgy visít, mintha ölnék, de foga az egy sincs. A szakirodalom és a büszke anyukák által terjesztett játszótéri legendák szerint a féléves babák már sokszor kúsznak, a mi gyerekünkbe azonban több sütnivaló szorult és nem fárasztotta magát önálló helyváltoztatással, inkább a maga ellentmondást nem tűrő stílusával jelezte, hogy a kicsiny sárgolyó melyik szegletében érezné leginkább komfortosan magát és hagyná abba egy rövid időre az ordítást. 

Aztán egyszercsak elkezdett haladni! Először olyan furcsa mozdulatokat tett, mintha egy chematoxos légy mozgáskoordinációját ötvözné a Sivatagi show "részeges" jelenetében dülöngélő elefántbébiével.

Négykézlábra állt, az égnek emelte a fenekét, a fejét leszegte, vagy egyenesen azzal támaszkodott az anyaföldnek, mozgott előre-hátra, aztán összerogyott. Egy-két nap múlva felfedezte, hogy a csúszós parkettán milyen remekül tudja magát tolni. Hátrafelé. Márpedig rückverzben nehéz megközelíteni a kívánt célpontokat. De itt most egy agyafúrt kiscsikóról van szó. Kinézte amit el akart érni, hason megfordult, hátramenetben tolatott egy sort és tádáááám!, ott is volt a kiszemelt helyen. Többnyire. Mivel hátrafelé nem lát, előfordult, hogy útközben letért a célról. Ezért aztán kb egy hét alatt kifejlesztette azt a tudást, hogy páros kézzel löki magát előre, miközben a lábát csak úgy vonszolja, mint a fókák. Sajnos ennek meg az volt a buktatója, mivel a lendületvétel után a mancsai hátrakerültek, ezért jobb híján többször is az arcával tompított a parkettán, ami az álmoskönyvek szerint nem jelent jót. Hiába demonstráltam neki négykézláb állva személyesen vagy százszor, hogy miként emelje az egyik kezét és az ellentétes lábát, nem vette a lapot. 

Már le is tettem az egészről, az én gyerekem örök életében csak kúszni fog, iskolában is könyéken megy majd, és ha azt akarom, hogy öreg koromra eltartson, akkor deszantosnak kell adnom, mert ott munkaköri kötelesség a kúszás. Mígnem múlt héten a szőnyegen egyálltó helyben elkezdte emelgetni az egyik kezét kutyában. Aztán a másikat. És egyszercsak megmozdult a lába is! A gyerek hirtelen elkezdett mászni. A mozgását mostmár jobbára a terepviszonyokhoz igazítja. A konyhakövön és a parkettán most is inkább fókázik a szőnyegen sokszor négykézláb halad. Néha egészen váratlan sebességgel. Gyorsan kiszaladok WC-re (az elmúlt hónapokban már hozzászoktam, hogy nyitott ajtónál végzem a dolgom... amin a munkahelyen néha csodálkoznak, de hát a beidegződéseken nem könnyű változtatni), és mire letolom a gatyámat, addigra a gyerek már ott bámul. Nem mondom, van  mit néznie, na de akkor is... ezt a kölköt mostmár nagyon szemmel kell tartani.

Életünk első élesben előadott anyák napja - amikor már nem a f*sz boldogabbik végén állunk - a munka ünnepére esett. Nehezen félreérthető jel ez arra vonatkozóan, hogy melós évtizedeknek nézünk elébe. De ezzel egyelőre ne is foglalkozzunk, legyen a mai napon orgona ága, meg barackfa virága, meg énekszó és dal köszöntse. Feleségem pityergését meg fogjuk fel örömkönnyeknek.

A fürge kis fordulékony Cobránkat a feleségem féltette a folyamatos futástól, úgyhogy bérbe vettem egy Bob Utility-t Fruzsiéktól. Van már ezzel kapcsolatban néhány történés, talán egyszer majd le is írom, de röviden elég annyi, hogy ég és föld a különbség. Stabilabb, mint a magyar gazdaság, úgy megy át a kisebb úthibákon, mint kés a vajon, könnyedén megy, mint a pelenkába vizelés. 

Hamar rájöttem, hogy kell egy saját gép, úgyhogy pont kapóra jött a Brendon -20%-os Thule akciója, de mire oda jutottam, addigra a vérmes futómamik elkapkodták a teljes készletet. A webáruház üresen kongott, és hiába hívtam az üzleteket, mindenhol azt mondták, hogy elvitték az utolsó darabot is. Először letörtem, mint a bili füle, aztán megmakacsoltam magam, és az egész délelőttöt arra áldoztam, hogy a webáruházakban kerestem jó minőségű, megfizethető futóbabakocsinkat (Főnök, ha ezt olvassa, ígérem, ledolgozom a kiesést). De hiába volt az igyekezet, nem jártam sikerrel.

De mindegy volt már, mert megígértem Ripley hadnagynak, hogy megyünk a Brendonba, hiszen úgyis szükség volt néhány apróságra. Vettünk szartartó vödröt, néhány csudafini konzerkaját (cukkínis-banános-csirkemell), csörgőt, és amíg zajlott a válogatás, addig puszta kíváncsiságból elsétáltam a babakocsik felé. Persze Thule egy szál sem. A borzongás kedvéért átsétáltam az ikerrészlegre, ahol legnagyobb megdöbbenésemre belebotlottam egy Glideba! Valaki nagyon szeret engem odafenn! Régen fizettem már ki több mint száz gurigát valamiért ekkora örömmel.

Átmenetileg megint négytagúra bővült a babakocsi-flotta :-)

... meg vasárnap hajnali. 

Elképzelhető, hogy Nimródot héthónaposan most már tényleg gyötri a fogzás, mert estére lett egy mikro hőemelkedése és olyan keservesen, vigasztalhatatlanul üvöltött, hogy a feleségem már a teljes kétségbeesés határán volt. Válsághelyzet, úgyhogy a melót is félbe kellett hagyni.

Semmi, de tényleg SEMMI nem használt, így erőnek erejével kellett elvennem a gyereket az anyjától. Elvégre is, ha magammal viszem a vég nélkül visító Nimródot a gyógyszertárba, azzal sem tudok már tovább rontani a helyzeten. Beüzemeltem a futó babakocsit, de a közeli gyógyszertárak mind zárva voltak, úgyhogy az Aréna Pláza felé fordultam. Mire odaértünk, addigra Nimród lehiggadt, így nem volt kellően drámai a hatás, az előre kigondolt morfium, vagy cián kapszula helyett csak Nurofent kaptam vény nélkül. De arra se nagyon volt már szükség, a gyerek, akik fél órája még a halálán volt, önelégülten vigyorgott az őt csodáló emberekre. Hazafelé kocogtam és ha már normalizálódott a helyzet, futottunk még két fürge karikát a Városligetben. A második elején a gyerek már édesdeden aludt.

Sajnos nagyon régen nem írtam már, de most kicsit olyan benyomások értek, hogy kicsit könnyítenem kell a lelkemen.

A gyárban jól ismerik a feleségemet, van sok közös ismerősünk, mi több, talán mondhatom azt, hogy barátunkat ismertük meg a cégnél.

Mivel az irgalmatlan bebaszások, polgárpukkasztó partyk, a meccsre és kocsmába járás, mindennapos ketrecharc már a múlté, ezért nyilván első számú téma a gyerek. A gyakorlott családanyák sok hasznos és néha haszontalan tanáccsal látnak el. Megkérdezik, hogy mi van a gyerekkel, én pedig elmesélem, hogy mi van vele. Aztán lebasznak, hogy miért állítom, hogy az átlagosnál egy hangyányit sírósabb, türelmetlen, lelkileg kissé instabil, rosszul alvó, nem túl jó evő gyerekünk van. Ezzel rossz színben tüntetem fel Ripley hadnagyot (Ripley hadnagyot?), és nem csak az anyukát stresszelem ezzel, hanem a gyereket is. Ne mondjak ilyet! Miért mondok ilyet?

Hát azért, mert a mi magzatunk ilyen. Ha gáz, hogy ezeket nem hallgatom el, akkor kezdje mindenki azzal, hogy hazudj valami szépet a kölökről.

De hát a fotókon, amit láttak, a gyerek olyan vidámnak néz ki, miért mondod, hogy nyűgös?

Azért, mert az egy fotó. Egy pillanatot örökít meg, a gyerek meg nullahuszonnégyben velünk van. És bizony sokszor előfordul hogy látszólag megmagyarázhatatlan okból, vígasztalhatatlanul visít, hogy nem alszik, hogy nyűgös. És az is előfordul, hogy ügyes, konstruktív, aranyos, cuki, mosolygós, tüneményes a gyerek. Egyszerűen meg kell zabálni. Csak azt nem jegyzi meg senki, amikor ezt mesélem.

Ebből a szempontból a nap csúcspontja az volt, amikor ebédnél az egyik kolléganő kérdőre vont, hogy miért visszük a gyerkőcöt babaúszásra, ha nem tetszik neki a vizes móka. Csak rángatjuk, stresszeljük a gyereket, felesleges szenvedésnek tesszük ki a plusz átöltözésekkel, a zsivallyal, fertőzéseket kockáztatunk és mindennek tetejébe nem is élvezi a kiskrapek, akkor miért kínozzuk? Velem szemben ült a babaúszás apostolnője, aki hónapokkal korábban kifejtette, hogy a gyereket igenis el KELL vinni babaúszásra. Imádni fogja a lurkó, jól szórakozik, fejlődnek a koordinációs képességei, a szociális érzéke és nem utolsó sorban a jelleme és az immunrendszere is. Aki nem viszi a gyerekét babaúszásra, az megfosztja a gyereket élete legszebb pillanataitól.

Én tudom, hogy miért visszük, vagy nem visszük Nimródot babaúszásra. De ha valaki számonkéri ezt rajtunk, annak röviden csak azt tudom mondani, hogy így élünk vissza a szülői hatalmunkkal.

Már régóta próbálkoztam a Kukuccs!-játékkal, de eddig sikertelenül. Pedig azt hittem, hogy minden gyerek imádja, de úgy látszik kell hozzá bizonyos életkor, amikor elkezdik értékelni a kölkök. Emlékszem, keresztlányommal kifulladásig játszottuk, egyszerűen nem bírta megunni, hogy valaki eltűnik a kanapé mögött, majd újra megjelenik. Ezernyi idegölő ismétlés után is visongva tudott ujjongani a következő eltűnésnek, aztán a felbukkanásnak. 

És most végre Nimród is értékelte a produkció! Minden egyes Kukuccs! után pár tizedmásodperces csodálkozást követően elkezdett kacagni, gurgulázni, úgy, ahogy az a nagykönyvben elő van írva.

... dalolhatná Nimród, most, hogy négy hónap után az anyatej és a tápszer után végre megízlelhette egy kicsit az életet. Már ha tudna beszélni, pláne énekelni, de egyelőre csak az artikulálatlan üvöltés és a cuki makogások találhatóak a repertoárban.

És tulajdonképpen az almát sem ropogtatja még, mert a mosolyra húzódó szájából csak a fogatlan ínye villan elő, de a pép azért lecsúszott a gigáján. Már korábban is megnyalattunk vele egyszer-egyszer almadarabokat, de ma végre kapott két kanálnyi masszát is. Láthatóan komálta az újdonságot. Én már szívesen kezdeném a hozzátáplálást, megkóstoltatnám vele a zöldségeket és tolnám be az etetőjébe gyümölcsöket is. A szakirodalomban nincs egységes és egyértelmű útmutatás arra, hogy mikortól lehet elkezdeni a szilárd táplálék adagolását. Általánosságban fél éves kortól ajánlják, hogy a bébibenzin mellett el lehet kezdeni lapátolni a szilárd tüzelőanyagot is, ugyanakkor a tápszeres, vagy vegyes üzemű gyerekeknél elvileg már négy hónapos korban mehetnek a növényi eredetű táplálékok.

Talán már említettem, hogy a gyerekorvosunk egy végtelenül kedves és szimpatikus hölgy, akiben maximálisan megbízunk, és megbeszéltük, hogyha valamilyen kérdésben bizonytalanok vagyunk, akkor az ő tanácsait fogjuk szem előtt tartani. És bizony ő azt javasolta, hogy szerinte még várjunk a hozzátáplálással a kölök fél éves koráig. Úgyhogy várunk... én pedig közben azon izgulok, hogy a gyerek mindenevő legyen, ne olyan elcseszett vegetáriánus, mint az apja. 

Azt hiszem, hogy a vasárnapról hétfőre virradó éjszaka - ha átmenetileg is - néhány lépéssel távolabbra kerültünk a többgyermekes CSOKos családmodelltől.

A szombati babaúsztatást követő nyűglődés után újult erővel vágtunk neki a vasárnapnak. Addig nagyjából minden rendben is volt, hogy Ripley hadnagy elment délelőtt koncertre, én átvettem a tejhatalmat (TEJhatalom, éééééééééérted…) a gyermek felett, úgyhogy kocsiba vágtuk magunkat és elmentünk a Hármashatár-hegyre a fradisokkal egy jó kis futóedzésre. A gyerek jó szokásához hívem elaludt a hideg levegőn és csak akkor ébredt fel, amikor délben hazaértünk… és akkor onnan kezdődött a kálvária.

A nap hátralévő részében a hosszúan elnyújtott, keserves vergődések, intenzív hisztik és fájdalmasan rövid higgadtabb szakaszok váltakoztak. A kis spermahajder enni csak rendszertelenül és keveset, aludni pedig egyáltalán nem volt hajlandó… feleségem megközelítése szerint nem volt képes.

Annyira álmos, hogy már elaludni sem tud.

Bár délutánra babanézőbe érkező vendégeket vártunk, végül kénytelenek voltunk a gyereket becsomagolni és kitenni a friss levegőre, mert a négy fal között semmilyen módszerrel nem tudtunk véget vetni az üvöltésnek. A hidegben aludt egy órát a gyerek és ezzel a nap hátralévő részére befejezettnek is tekintette a pihenést. Először nálam szakadt el a cérna, hogy fürdetés után sem tudtam elaltatni, hiába ringattam, ha véletlenül le is higgadt, akkor sem tudtam letenni, mert azonnal óbégatni kezdett.

Ripley hadnagy sem járt több sikerrel, pedig sokkal kitartóbban próbálkozott, mint én, de a gyerek őt is kikészítette fizikailag és idegileg egyaránt. Volt egy kis kiborulás, úgyhogy hajnalban megint rám került a sor. A finom ringatás és halk altatódalok hatástalanok maradtak, végső elkeseredésemben mentőötletként a kicsit elfeledett hintához nyúltam. És láss csodát, a gyerek elhallgatott. Mivel a hintához tartozó infrastruktúrát már rég felszámoltuk, ezért állva lengettem a gyereket, amíg állva el nem bóbiskoltam és elveszítettem az egyensúlyomat. Ha már így történt, akkor le is heveredetem a szőnyegre. Valamennyi idővel később arra riadtam, hogy leállt a hinta, a gyerek nyöszörög, nekem pedig megfájdult a derekam a hideg padlón. Lecincáltam hát az egyik vendégmatracot a galériáról és paplanomba gubózva, félálomban lökdöstem tovább a hintát. Nem tudom, hogy mikor és hogyan kerültem az ágyba, de negyed hatkor jelzett a telefon, hogy hamarosan ideje lenne elindulni az úszóedzésre. A legnagyobb csendben készülődtem, de negyed óra múlva arra lettem figyelmes, hogy a kiskrapek dobálja magát és reklamál. Valami nyilván történt az én elalvásom után is, mert a gyerek már a nem a hintában, hanem a kiságyban vergődött. Szemei nyitva, keze-lába úgy járt, mint valami őrült metronóm. Hiába próbáltam megnyugtatni, egyre éberebb lett. Még egy perc és anyát is fellármázza. Kénytelen voltam felvenni, hogy aztán fél hattól fél nyolcig én legyek a kölök külön bejáratú bohóca. Így persze az úszás most is elmaradt, de legalább egy jobb kedvű babát adtam át a felmentő seregnek, én pedig elhúztam a munkahelyre pihenni egy kicsit.

A szombat megint az uszodában talált minket, de ezen a napon csak a család férfitagjai szálltak medencébe. Nimród ezúttal sem volt különösen meghatva a programtól, untottan vette tudomásul, hogy megint elhoztuk a nagy, klórszagú vizesgödörbe, amiben egy csomó hasonszőrű kismókus viháncol valami megmagyarázhatatlan okból. 

Az előző foglalkozáshoz képest annyit léptünk előre, hogy ezúttal Nimród nem úszta meg annyival, hogy csak állig merítettük meg, hanem frankón lenyomtuk a víz alá.

Hááááááááát....

nem volt őszinte a kölyök mosolya, amikor három másodperc múlva újra felszínre bukkant, de szerencsére egy kis mókázással még éppen vissza lehetett hozni a hiszti határáról, úgyhogy ha önfeledt pancsolás most sem kerekedett, de különösebb dráma nélkül lehoztuk ezt a vízhez szoktatást is. Szerintem haladunk :-)

Nagyon sok kedves ismerőstől, rokontól kaptunk már kölcsön cuccokat. Használt gyerekruhák, játékok, szőnyeg, hinta, hordozó kendők, fejőgép(!), fürdőkád, habtapilap, babakocsi, kenguru, orrszívó, babamérleg és még sorolhatnám. A múlt héten használatunkba került egy Fisher Price márkájú rezgő szék. A műszer nem ismeretlen előttem, a keresztlányomnak is volt és egyszerűen imádta. Nem volt olyan jajveszékelés, aminek ne lehetett volna véget vetni azzal, hogy a kiscsajt bepattintják a fotelba és onnantól kezdve a hisztit mintha elvágták volna. Hasonlóban bíztam én is, amikor reményekkel telve szereltem össze a masinát. Milyen jó is lesz, amikor a kisfiamnak valami bánata van, akkor csak beültetjük a vibráló székbe és pricc-pracc-prucc, máris jobb kedvre derül és tartósan úgy is marad. Nem örökké, de mondjuk tíz-tizenöt percig. Merjünk nagyot álmodni, na.

Csodára azért nem számítottam, azért nem vártam meg, amíg Nimród idegbeteg lesz, az első nyűglődéskor elhelyeztem a rezgő trónon és vártam. A hatás nem is maradt el. Pár másodpercig csodálkozó arcot vágott a pöttöm, kapaszkodott a szék oldalba, aztán először csak nyafogni kezdett a faszi, majd két perc múlva már üvöltött. Hát, ez nem jött be. Legalábbis elsőre. De még bejáratódhat.

Szombaton elvittük Nimródot élete első babaúszására. Nagy lelkesedéssel álltunk a rajtkőre, mert mindenki arról áradozott, hogy ennél f*szább programot egy kisbabának ki sem lehetne találni. A kölök, aki addig arra van kárhoztatva, hogy naphosszat a hátán (a többség a hasán is, de hát ugye Nimród nem a többség, annyira rühelli a hasalást, hogy neki csak a plafon bámulása marad) feküdjön, végre elemében lehet, újra úgy érezheti, mintha az anyaméhben lenne, úgy ölelik körbe a medence klóros hullámai, mint a magzatvíz, ő pedig vígan hancúrozhat, miközben dacol a szárazföldön mozdulatlanságra kényszerítő gravitációval (lásd még Arkhimédész törvénye). Egy gyereknek ez olyan, mint maga a Nirvana.

Az uszoda nem egy csilli-villi wellness komplexum, nem itt áztatja formás popsiját Lipcsei Betta, nem ide hordja csemetéjét Deák Bárdos Mihály sem és Szécsi Zoltán is máshová viszi kisfiát, de ennek ellenére az első tapasztalatok alapján nekünk tökéletesen megfelel a kopottas kis tanuszoda. A helyszín otthonról jól megközelíthető, a dolgozók közvetlenek és segítőkészek, az oktatók jó fejek, a víz meleg, az órabeosztás rugalmas. Mi például a szombat reggel 8 órai kurzusra indultunk, így a 10 órásról alig késtünk pár percet, de senki nem problémázott.

A foglalkozás nem egy bonyolult zongoralecke. A gyerekre egy speckó gatyát kellett húzni, belecsobbanni vele a kb. 120-130 centi mély vízbe és követni az utasításokat. Csak húzni kell magunk után a kölköt, tolni magunk előtt, a mellkasunkra fektetni, vagy a hátunkra venni. Nimród rezignáltan tűrte, hogy ráncigáljuk, a legkevésbé sem volt meghatva attól, hogy még vagy húsz hasonszőrű teremtés pancsol a medencében, és azt is egykedvűen vette tudomásul, hogy a tíz centis fürdővízhez képest micsoda roppant víztömeg áll rendelkezésére. A gyerekek többsége vidáman kalimpált, viháncolt, egyesek kacarásztak, önfeledten buktak a víz alá és bukkantak fel újból, Nimródnak viszont az arcizma is alig rándult…

…egészen addig, amíg el nem jutottunk az első komolyabb gyakorlatig, a merítésig.

A szakirodalom szerint a gyerekekben fél éves korukig élénken él a búvárreflex, azaz ha a szájukat és/vagy orrukat víz éri, akkor visszatartják a lélegzetüket és nem szívnak vizet a tüdejükbe. Én a tudomány embere vagyok, gondoltam nincs más dolgunk, mint hogy gyorsan víz alá nyomjuk a kis sátánfajzatott, valaki elkattintja a víz alatti kamerát, megszerezzük a bizonyítékot, végigmustráljuk a bikinis anyukákat, törölközés, öltözés, olaj, mindenki hepi, mehetünk sörözni.

Na, de nem ilyen egyszerűen mennek a dolgok, merthogy búvárreflex ide vagy oda, itt kérem szenzitívebb módszerekkel dolgozunk. Először is bevéssük a gyerek tudatába, mikor kell élesíteni a reflexet, majd egy határozott arcra fújással ki is váltjuk azt, és utána merítjük meg a gyereket… az álláig. Nem, nem nyomjuk a víz alá, csak az állácskáját nedvesítjük be. Jól van, nem vagyok türelmetlen alkat, csináljuk step by step. A kurzust tartó kislány oda is jött hozzánk, hogy megmutassa, miként is csináljuk a dolgot. Egy-kettő-háááárom...Fújás. Üvöltés. Mert Nimród magasról tett a jól fejlett kis búvárreflexére, a levegővétel és -visszatartás helyett inkább bömbölni kezdett. Mentálisan még nem teljesen stabil a gyerek, na. A tréner meg is állapította, hogy nem csak a vízhez szokást kell még csiszolni, de lelkileg is erősödnie kell a kiskrapeknak. Nekünk szerencsére ez sem szegte kedvünket, tovább csináltuk a többiekkel a gyakorlatokat, húztuk, toltuk, kalimpáltunk, buborékoltunk na meg persze számoltunk és fújtunk és merítettünk és számoltunk és fújtunk és merítettünk és számoltunk és fújtunk és… és eljutottunk odáig, hogy Nimród nem óbégat, ha az arcára fújnak, hanem huszadszorra is irtó muris meglepett arcot vág, hogy mi ménkűrét köpjük az arcába a fokhagymás leheletünket, és miért nem hagyjuk már őt békén.

A foglalkozás záró mozzanataként az oktatást tartó kislány egy hatalmas konténert – ami tele volt úszó játékokkal – vonszolt a medence közepére, majd a tartalmát a vízbe borította. A szülők pedig mintegy jutalomjátékként élvezhették véreik örömittas arckifejezését, ahogy hónuk alá nyúlva siklatták őket az egyre terjedő lebegő játék-szőnyeghez, miközben a lurkók már messziről kiválasztják a nekik tetsző figurát, vagy a bőség zavarával küzdve vidáman válogatnak a mesés lények között.

A mi sarjunk arccal tört magának utat a plasztik figurák között, a kisujját sem mozdította értük, fizimiskáján flegma unalom tükröződött:

Na, most örültök? Eljöttem, megcsináltam, éppen csak egy kicsit bőgtem. Megszokásból. Mehetünk már haza végre?

Mivel az egész stábból szokás szerint a feleségem volt legjobb csaj, így tényleg felesleges lett volna tovább maradni. Ripley hadnagy felöltöztette a gyereket, kocsiba vágtuk magunkat és még hazafelé menet megbeszéltük, hogy legközelebb is jövünk, annyira jó volt. Lehet, hogy a kis fickó erről másképpen vélekedik, na de amíg az én kenyeremet eszi...

Én titkon tényleg arra számítottam, hogy valami földöntúli élmény lesz a gyereknek a foglalkozás, de a kezdeti fürdetési tapasztalatokat reálisan szemlélve nem táplálhattunk vérmes reményeket és azt is jelentős sikernek könyvelhettük el, hogy a kis vakarcs öt perc után nem üvöltött úgy, hogy a kiérkező gyámügyeseknek túl hosszan kelljen magyarázkodnunk. A lényeg az, hogy Nimród nem fulladt vízbe – hozzáteszem,  kis párom is bejött a medencébe és nem volt elég, hogy minden mozdulatomat árgus szemekkel figyelte, két lépés után a gyerek mögé somfordált és megfogta ő is a kölköt, szinte kiemelte a vízből, nehogy a gondatlan apja miatt a hullámsírba vesszen méhének gyümölcse, de aztán megbeszéltük, hogy lazít egy kicsit, és sikerült is valamelyest elcsendesíteni magában az anyagi ösztönöket – így aztán kijelenthetjük: amit lehetett, azt kihoztuk az első babaúszásból. 

Az éneklés mellett még a szavalás megy fő műsoridőben. Ebben a műfajban is a hosszabb lélegzetvételű mondókák viszik a pálmát. Apa és fia közös kedvencei Arany János balladái, mint a Walesi bárdok, V. László, Szondi két apródja, József Attilától a Mama, az Altató és nem meglepő módon az Óh, nyugodj szív!, földimtől az Anyám tyúkja és a Szeget szeggel, Szabó Lőrinctől a Lóci óriás lesz, Zelk Zoltántól a Nem érem el a kilincset, és "Rímhányó" Romhányitól bármelyik állatos. Illyés Gyula egy mondatát, Wass Albert maradó kövét, vagy József Attila nincsen apám versét még kicsit későbbre tartogatom, majd ha benő a gyerek feje lágya.

A kedvencek listája így is egyre bővül, az ismétlésszám pedig gyors ütemben csökken.

Ehhez a cikkhez nem érdemes bármit is hozzáfűznöm.

Most, hogy Áder János elmondta (és Weisz Fanni elmutogatta) újévi köszöntőjét, eszembe jutott, hányszor énekeltem Nimródnak az "Isten, álld meg a magyart...".

Az első hetekben a gyerek az éjfélt ébren, jobbára üvöltéssel töltötte, így az egyik állandó dal, amit a rádióval együtt énekeltem a gyereknek, az a Himnusz volt. Megszokta, megszerette és már nem csak akkor igényelte, amikor éjszaka tizenkettőt ütött az óra. 

Azóta sokat formálódott a kiskrapek ízlése. Jobbára nekem köszönhetően, mert bár a muzsikában nem én vagyok a legpallérozottabb a családban, azért a bársonyos orgánumom, nagyszerű ritmusérzékem, tiszta énekhangom messze földön híres. Feleségem is konyít valamit a zenéhez, de a férfikórusba valamiért nem szokott beszállni.

Ha Jens Voigt csúcsdöntő tracklistjének mintájára én is készítenék egy összeállítást, akkor abban a következő nóták szerepelnének (a sorrend a bevetések gyakoriságát tükrözi):

1.  A part alatt
2.  Fekete mély vízen
3.  Himnusz
4.  Fürge róka lábak
5.  Induljon a banzáj
6.  Hej, Jancsika, Jancsika
7.  Óh, nyugodj szív (ezt Ripley hadnagy különösen utálja az én előadásomban)
8.  Micimackó
9.  Érik a szőlő
10.  Virágéknál ég a világ
11.  Este jó, este jó

Ha ezt összeadjuk, az bizony nemhogy egy óra, de tizenöt perc sincs. Viszont sok ismétléssel dolgozom. Kevés köztük a kifejezett gyerekdal, de azokkal nem az a legnagyobb baj, hogy bugyuták, hanem az, hogy nagyon kurták. Végigmantrázom a négy sort és húsz másodperc múlva kezdhetek egy másikba. Ezért aztán a hosszabb lélegzetvételű nótákat részesítem előnyben. Javaslatok jöhetnek kommentben. Már ha valaki olvassa a blogot rajtam kívül.

Év vége van, lassan itt az éjfél, de a mi szilveszteri bulink fél nyolckor befejeződött. Nimróddal együtt még megittunk egy kólát a barátainknál, aztán mindhárman hazajöttünk fürdetni, pihenni. 

A gyereknek zűrös éjszakája volt, az anyukának nem különben, de a Vad Fruttik koncert után én sem aludtam sokat. Így vágtunk neki az év utolsó napjának, ami megintcsak kicsit nyűgösen indult, de egy reggeli futást követő séta helyre billentette a kölök lelkivilágát. A nap, az év java része eltelt, Ripley hadnagy és Nimród már az igazak álmát alussza, én pedig azon gondolkodom, mi lesz jövőre. 

Annyi minden történt már eddig is, amiről szót sem ejtettem, pedig napról napra változik a kiskrapek. Néha azt hiszem, hogy minden idegtépő lassúsággal, csigatempóban zajlik, néha meg azon kapom magam, hogy a gyerek teljesen más, mint előző nap, és őrült módon fejlődik. Egyik éjszaka meghörcsögösödött a pofazacskója, egy másik nap a hátára fordult. Felfedezte a mancsait, kacagni, sikongatni kezdett. Néha sikerül rámarkolni valamelyik játékára, rázza a csörgőt veszettül, néha telibe trafálja saját búráját, néha meg azét, aki óvatlanul túl közel hajol. Oltásokat kap, versekre és dalokra vidul, karmol, nyáladzik, üvölt, horkol, pancsol, sorozatot fingik, ölel, feszeng, kocsmába, fotózkodni megy.

Na jó, visszük.

Néha az őrületbe kerget, aztán meg teljesen az apró ujjacskái köré csavar a puszta létével is.

Hát így. Egy szó, mint száz: régi életünknek végképp búcsút mondhatunk.

Boldog új életet Adri! Bodog új életet Nimród! Boldog új életet én!

Azt hiszem, hogy a feleségem nem fog örülni ennek a bejegyzésnek, de ha ezt olvassa akár csak egy pasi is, akkor nem árt, ha tudja, hogy kemény dolog az alvásmegvonás (nem hiába dolgoznak ezzel a módszerrel a CSEKA és a CIA vallatótisztjei a Gulágtól Guantanamóig), nehéz feldolgozni lelkileg, amikor minden létező dolgot elkövetsz, a véred mégis csak sír, és üvölt és bömböl, de nem ez a legnehezebb, hanem a várakozás...

... de ki kell tartani. A gyerek anyja is tudja, hogy a testvérkéknek is meg kell foganni valahogy és a gyakorlatból sem szerencsés kiesni. Úgyhogy nem csüggedni kell, hanem várni. Kinek többet, kinek kevesebbet, de előbb-utóbb eljön a nap. Én már tapasztalatból tudom, hogy eljön :-)

Amúgy Nimród is egy évvel ezelőtt nagyjából ezidőtájt lett több, mint egy puszta gondolat.