Úgy tizenöt évvel ezelőtt még intettem minden szembejövő bringásnak az utcán, mert akkor még igazi kuriózum volt kerékpárral közlekedni a fővárosban. Ma már annyian vagyunk, hogy ennyi erővel akár az autósoknak is köszöngethetnék.
Nagyjából azidőtájt azt gondoltam, hogy egy gyerekkel csak akkor fut valaki, ha éppen elrabolja. Azóta alaposan megváltozott velem is a világ. Hallatlan jó móka futni a fiammal, még ha időnként kicsit macerás is, de megadja a lehetőséget arra, hogy ne maradjanak el teljesen a tornaórák... és ahogy a Városligetben is látom egyre többen vannak ezzel ugyanígy. Nem egy alkalommal mire hazaértem a futásból, már a Facebookon volt a leleplező bejegyzés, hogy éppen hol és mikor futottam. Olyan hálózat épült fel a babakocsival futók között, amihez képest a szabadkőműves mozgalom laza délutáni cserkészmegmozdulás. 

Csütörtökön már 200 méterről kiszúrtam egy BOBot a színéről és a formájáról. Nem vagyok az a fajta, aki belemászik más intim szférájába, és nem köszöngetek idegen lányoknak, bármilyen csinosak is (akkor meg különösen nem, ha ott van a lánnyal a férje is ;-)), de azért mégiscsak illene, de hát milyen alapon, nem ismerjük egymást... aztán a lány megoldotta a dilemmámat, és mosolyogva rám köszönt.

 Hát szia! :-)

Amikor megláttam, hogy kint van az egész család, három lurkó és a fater is, hát kicsit libabőrös lett a karom, pedig nem vagyok egy szentimentális Teréz anya, akinek könnybe lábad a szeme, ha meglát egy elárvult kiscicát. (Főleg akkor nem érzékenyülök el könnyen, amikor a gyerekem adott pillanatban csak a karomban hajlandó arra, hogy ne sikítsa a világba, hogy az apja egy gonosztevő, amiért kihozta őt futni a Városligetbe).

Fussatok, bringázzatok, görkorizzatok, tornázzatok szorgalmasan! Akkor is minden tiszteletem a tiétek, ha éppen nem köszönök rátok :-)