Tegnap voltunk a három hónapos státuszon. Kicsit izgultunk, mert a gyermek-egészségügyi kiskönyv előírásai szerint Nimródnak egy sor súlyos feladatot kellett teljesíteni. A legkomolyabb és legfontosabb előírás a hasonfekvésből történő 45 fokos fejemelés. Ezt a mutatványt leszámítva minden mást önbevallásos alapon ellenőriztek, így aztán hogy, hogy nem, kiváló minősítést kapott a gyerek. (Nyúl a csörgő után? Persze. Beszédre felfigyel? Mi az hogy, nem csak figyel, de érti is. A kezébe tartott játékot megtartja? Naná, még, zsonglőrködik is. Ismerős arc láttán felderül? Igen, de csak a jó ismerősökére)

A védőnő és a gyerekorvos is alaposan körbeszimatolta a gyereket és alapvetően mindent rendben találtak. Egy apró problémát találtak csupán, amire tulajdonképpen mi hívtuk fel a figyelmet: a kiskrapek még mindig nagyon sokat tartja ökölbe szorítva a mancsát. Azt tudtuk, hogy a kisebbeknél ez természetes, de ahogy fejlődik a gyerek, úgy kellene egyre inkább nyitogatnia a tenyerét, fogni a dolgokat, támaszkodni a kezére. A main process szerint ugye hason emeli a fejét, támaszkodik a tenyerére, majd jön a térd, és aztán a mászás.

A felismerésünket a szakértők helybenhagyták, de egybehangzóan azt állították, hogy nincs vészes elmaradás, csak kicsit feszes a gyerek. A doktornő ajánlott egy fejlesztőt, aki néhány tanáccsal és gyakorlattal segíteni fog, hogy ezeket a motorikus képességeket tökélyre fejlesszük.

Ami kicsit elszomorító volt, az az, hogy Nimródon kívül még volt öt gyerkőc, akik a vizsgálatra vártak. Mindegyik szép nyugodt volt, feküdt a hátán, vagy a hasán, emelgette a fejét, vagy éppen anyuka meséjét hallgatta. Csak a mi kölkünk üvöltött, amikor kivettük a kocsiból, amikor levetkőztettük, amikor felvettük, amikor leraktuk, amikor vizsgálták, és amikor megszúrta a doktornő (mert most is kapott injekciót, de erről majd egy másik posztban) és amikor felöltöztettük.

Cserében viszont a mi gyerekünk nézett ki a legjobban. Tudom, hogy minden szülő ezt gondolja, de szerencsére Nimród tényleg a legszebb embermakett, akit az utóbbi években láttam.

Egy ideje nem írtam. Sajnálom, mert könnyen feledésbe mennek a megtörténtük pillanatában oly emlékezetesnek tűnő események is.

A hallgatás oka részben az volt, hogy az elmúlt hetekben volt néhány keményebb napunk. Nimród megmagyarázhatatlan okból napokig konstans üvöltött, pedig látszólag semmi nem indokolta az Armageddont. A folyamatos vígasztalhatalan visítás Ripley hadnagyot is az idegösszeomlás határára sodorta, és mi tagadás, gyermekem meg a feleségem vergődését látva én sem voltam túl hepi.

Na de ahol nagy a szükség, ott közel a segítség. Kínlódásunkat látva a videó megjelenését követő órákban gyors egymás utáni csippanással landoltak az üzenetek a postafiókomban. "Ezt próbáld ki, ez majd segít!", "Ide süss, megvan a megoldás!", "Na, mit találtam nektek? Vége a sírásnak!". A közösségi médiában is vírusként terjedt a rövidfilm, úgyhogy gyorsan megfertőződtem én is a reménnyel. Ezek után búcsút lehet mondani az üvöltésnek, a sírásnak, bömbölésnek, hisztinek? Viszlát szívbe markoló zokogások, kialvatlan, megtört, kétségbe esett, kisírt szemű anyukák? Hawaiin már minden háváj, mert dr. Mengele megtalálta a kismamák (és a kispapák) Szent Grálját. 

Eleinte kissé szkeptikus voltam, hogy az ősz hajú hályogkovács valóban megtalálta volna a gyerekek sírásának betonbiztos ellenszerét, a babák stand by gombját. A kétely talán érthető is, hiszen nem tudni, hány százezer próbálkozás után sikerült összevágni ezt a pár perces bemutatót, amiben három-négy tesztalanyon sikeres volt a kísérlet. Ráadásul egyből szemet szúrt az, hogy a fogást elsősorban három kiló alatti, moncsicsihajú polinéz babákon lehet csak alkalmazni. Másodszori megnézésre néhány villanás erejéig már fehér ember is feltűnt a képeken, bizonyítva, hogy ez a metódus nemtől, vallástól, bőrszíntől független, téren, időn, földrészeken átívelő módszer.

Elhatároztam, hogy csakazértis kipróbálom A FOGÁS-t. Alig vártam már, hogy kitörjön az üvöltés, amikor újra kettesben maradtunk Nimróddal. A kis csibész azonban sírás helyett jó ideig csak gurgulázott és vigyorgott, mint a tejbetök és úgy csinált, mint aki nemhogy egy órája hagyta abba a bömbölést, hanem egyáltalán, soha nem is panaszkodott volna... de aztán nem tudta meghazudtolni önmagát, és ha jó idő múlva is, de különösebb átmenet nélkül elkezdett visítani, mint akit nyúznak. Eljött az igazság pillanata! Felnyaláboltam a lurkót, jobb kezemmel pici kezeit a mellkasa alatt összefogtam, ballal a cerka és a mogyorók alsó madártojásfogásban rögzítve...

... és hirtelen csend támadt. A sírást mintha elvágták volna. A kölök pislogott, mint hal a szatyorban és ártatlan szemekkel kommunikált velem.

Nahát, milyen nyugalom van itt. Sírt itt bárki is bármikor? Szerintem senki. Én ugyan biztos nem. Az valaki más lehetett. Én nem emlékszem ilyenre.

El kell ismernem, igazságtalanul kételkedtem. Ezennel rehabilitálom a dokit, mert tényleg működik a módszer.

De még mielőtt bárki előre kiosztaná az orvosi Nobel-díjat, azért azt ne felejtsük el, hogy a fogással a sírás csak átmenetileg hallgattatható el, a sírás oka (éhség, fáradtság, hasfájás, hidegfront, melegfront, fogzás és minden egyéb ismeretlen, titokzatos nyavalya) nem szűnik meg. Amint elengedjük a gyereket, a panasz ott folytatódik, ahol korábban megszakadt. Ráadásul egy három kilós, csupasz csecsemőt lehet kézben fogni pár percig, de egy hatkilós babát (+ruházat) tartani órákon keresztül... az már némi edzettséget igényel. Arról nem is beszélve, hogy addig nyilván semmi mást nem lehet csinálni, mert a pártfogó mindkét keze foglalt. Ráadásul esetünkben a fogás kiszáradással is fenyeget, mert Nimród a bemutatott helyzetben valóban nem sír, ugyanakkor nyáladzik, mint a bivaly.

Egy szó, mint száz, a módszer tényleg működik, de megoldást legfeljebb azoknak jelent, akik mondjuk az éjszaka leple alatt, néma csendben próbálnak átevickélni a nato drótakadályon, és nem akarják gyereküvöltéssel felhívni magukra a figyelmet.

Tegnap telefonált a feleségem, hogy letette a gyereket hasra, rövid ideig tett-vett, aztán arra lett figyelmes, hogy a gyerek a hátán fekszik. Lévén, hogy a kölök nincs három hónapos, rögtön arra gondoltam, hogy szegény Ripley hadnagy annyira fáradt, hogy arra sem emlékszik, hogy milyen pózban rögzítette a gyereket az ágyhon. Méghogy átfordulni! Cö-cö-cö...

Aztán ma este a saját szememmel győződtem meg arról, hogy az emberpalánta mire képes azért, hogy ne kelljen hason feküdnie. Feleségem arccal lefelé a kanapéra helyezte a kis szarzsákot, aztán leültünk, és néztük, mi lesz.

A kis vakarcs egy darabig emelgette a fejét, nyüszögött, aztán amikor felfogta, hogy nem kap külső segítséget, a támaszkodó kezei közül a balt a teste mellé húzta, a gerincét ívben megfeszítette, a búráját pedig hátrahajtotta a magához húzott karja irányába. Fejnehéz a faszi, úgyhogy már csak a jobb láb elkeseredett kapálódzása hiányzott... és tádááám: a gyerek hátára billent és elégedetten vigyorgott.

Lehet, hogy Mozart öt évesen már komponált, de, hogy a hátára nem fordult három hónapos korában, az sicher.

Pár napja azt vettem észre, hogy a gyerkőc szinte mindig balra fordítja a fejét. Ölben, háton, hintában, karban, kiságyban. Talán csak hasonfekvő pozícióban tekeri önként jobbra is a búráját.

A doktornő szerint ez azért lehet, mert a rácsos ágyból kifelé kukucskál, onnan jönnek az ingerek. Ez kézenfekvő magyarázat lenne, de azóta már megfordítottuk az alvásirányt és a gyerek továbbra is balra néz, pedig nincs ott egy árva svéd sem, az attrakciók a másik oldalon zajlanak.

Rejtély. Remélem ez nem jelent semmi rosszat.

Tombol az erőszak a világ minden szegletében. Minket is elért a konzumterror. Első emberek között tett közös kiruccanásunk hová máshová, mint egy plázába vezetett. Butikokba nem mentünk be, ellenben a közértbe rendesen felpakoltuk a kosarat alapvető élelmiszerekkel. A Tescoba mentünk, mert ott a legkisebb is számít, de a kasszánál egy százalék nem sok, annyi kedvezményt nem kaptunk a gyerek után. Mélyen felháborított az eljárás és a félrevezető szlogen.

Üröm az örömben, hogy Nimród nagyon jó gyerek volt, nem sivalkodott, hogy neki csoki kell, meg nyalóka, meg óriás műanyag dömper, csak ült csendben a babakocsiban, torokhangokkal nyugtázta a dicséreteket, amit az utunkba akadt ismerőstől kapott.

Ripley hadnagy és én más iskolákat jártunk, néhány dolgot egészen gyökeresen másként csinálunk. A feleségem úgy kapcsolgatja a tévét a távirányítóval, hogy egy műsorból csupán nanoszekundumnyi villanás látszik, miközben én nem szeretek egy filmet sem a felénél elkezdeni, és ha már rászántam egy csomó időt, akkor már végigszenvedem mozit, még ha időközben kiderül, hogy egy pocsék Zs-kategóriás förmedvény. A nejem visszateszi a hűtőbe a fazekat két falat kajával, ha az már nem esik jól neki, én viszont azt szeretem, ha üres lesz a tányér. A feleségem szemrebbenés nélkül átszervez, lemond programokat, nekem viszont a halálom, ha egy megbeszélt dolgot nyomós ok nélkül megváltoztat valaki. Életem párja ha kell, öt dologba belefog egyszerre, én ha tehetem, akkor csak az aktuális legfontosabbal foglalkozom. Ripley hadnagy félig megrágcsálja az almát és otthagyja az asztalon, én meg akkor is megeszem, ha már majdnem kipukkadok.

Sorolhatnám még az apróságokat napestig, a lényeg az, hogy én azt szeretem, ha belekezdünk egy folyamatba, akkor azt lehetőleg megszakítás nélkül befejezzük. Feleségem nem ilyen makacs. Félbehagyja a vacsorát, ha a Nimród egyet nyikkan, hogy aztán az események sodrásában a félbemaradt vecsernyéből csak frühstück legyen. Új csodaszert próbálna ki, ha az előző portéka két héten belül nem hoz eredményt.

A különbözőségek ellenére - vagy tán pont ezért? - azt hiszem jól kiegészítjük egymást. Néha kénytelen-kelletlen felhagyok a rigolyáimmal, cserébe ma kis párom a fenekén maradt, miközben villámsebesen magába tömte az utolsó három falatot, miközben láttam rajta, hogy legszívesebben azonnal az ölébe kapná az éppen reklamálni kezdő porontyunkat.

Azt kell mondjam, hogy a feleségemre ugyanolyan büszke vagyok, mint a kisfiamra.

Feszültségteljes várakozás és némi késés után péntek 13-án végre megszületett a svájci magyar kontingens legfiatalabb, legtüneményesebb tagja. A neve még titok, de tulajdonképpen nem is ez a fontos.

A lényeg, hogy egészség legyen, meg térerő!

A gyerek csak 3-5 naponta szarik, de akkor nem veszi félvállról a dolgot, belead apait-anyait. Ripley hadnagy jelezte a hajnali szoptatás közben, hogy szerinte kibújt a barna maci, talán jó lenne gyorsan tisztába tenni a gyereket. Mivel én szeretem a befejezett dolgokat, azért nagy okosan azt javasoltam, hogy inkább várjuk meg az etetés végét és csak aztán majd kicseréljük a pelenkát.

Lehet, hogy ez hiba volt.

Nimród annak rendje és módja szerint tarkón fosta magát. És ez már nem egy cuki barna maci volt, hanem egy félelmetes óriásmedúza. Az ötnapos híg szar úgy öntötte el belülről a bodyt és rugdalózót, mint Indonéziát a szökőár. Amikor kibontottuk, akkor már a gyerek bokájától a nyakáig ért a mustármártás, amit kurta kis végtagjainak kalimpálásával még szét is kent magán. A fekáliában ázó ruhát pedig csak úgy lehet levenni, ha áthúzzuk kölök a fején...

A bélsár egy része a pelenkában maradt, a szétfolyó massza nagyját megpróbáltam papírtörlővel leszedni, de tényleges megoldást csak az jelentett, hogy gőzborotvával finoman lecsapattuk a kis szarzsákot. Beletelt vagy húsz percbe, mire kivakartuk az ivadékunkat a szarból, de most itt fekszik mellettem a kanapén, csillog-villog, illatozik, és bugyborékol a torkával.

Ee-eeee-güüü-ü

A magyar migráncsok valamit kicsit elvaxoltak, mert a gyerek nemhogy a kiírt időre - azaz november elsejére - nem született meg, de a Nagy Október Szocialista Forradalom időpontját is lekéste, pedig az már alaposan benne van a novemberben. Ennyit a híres svájci pontosságról. Most már lehet, hogy a kislány kitart odabenn a faterja születésnapjáig... (?)

Bármikor is lesz az esemény, mi már most jobban drukkolunk, mint az aranylábú gyerekeknek a norvég-magyaron. Hajrá! Kellenek az előörsök, hogy aztán belülről hódítsuk meg a hanyatló nyugatot.

Komoly evolúción mentek át az elmúlt néhány hétben a család tisztálkodási szokásai.

A gyerkőcöt az első napokban csak áttörölgettük-fényesítgettük, mint egy kényes és törékeny kiállítási tárgyat a múzeum porosodó polcán. Talán egy hét is eltelt, mire vettük a bátorságot és behelyeztük az ujjnyi vízzel benedvesített babakádba.

Hogy mennyi mindenre kell figyelni az ilyen egyszerű folyamatnál is! Milyen hőmérsékletű legyen a víz? Olyan, ami számomra kellemes, vagy legyen melegebb, esetleg hűvösebb? És hogy mérjem víz hőfokát? A műanyag kád oldalára ragasztott akváriumhőmérő elég, vagy azt még ellenőrizzem le egy fürdőhőmérővel, amit minden alkalommal hitelesítsek egy konyhai thermométerrel? Vagy egyszerűen csak lógassam a könyökömet a vízbe és... mi van azon kívül, hogy vizes lesz a könyököm? A fürdető krémmel a gyereket kell bemaszatolni, aki már egyébként is úgy csúszik, mint egy beszappanozott hal, vagy a vízben kell feloldani a vegyszert? (a krém egyébként nem oldódik fel, csak ha az ember trükközik). A fejét és a gyér haját mossuk, vagy ne mossuk? Már megelőzésként használjunk koszmó elleni sampont, vagy csak ha kárelhárítás van? És egyáltalán mi az a koszmó? Hol öltöztessük a gyereket, a pelenkázón, vagy még a fürdőben, máskülönben a kölök csonttá vagy, amíg azt a nyolc lépést megteszünk gyereksarokig? És akkor az örök vitatémáról, a vizesblokk levegőjének hőmérsékletéről még nem is beszéltünk. B. azt mondta, hogy a fürdőszobába mindig be kell fűteni, ezért a feleségem szerint is - a csúcsra járó központi fűtés mellett - be kell durrantani a hősugárzót.

És csak most értünk oda, hogy kivakarjuk a gyereket a ganéból. Ja, nem, B. azt mondta, hogy a testhajlatokat olajozzuk be, hogy ne száradjon ki a kis vakarcs bőre a víztől. Na de ezek után már tényleg irány a víz! Óvatosan csutakoltuk, hiszen a köldökcsonkot nem érhette víz, az meg kb. pont a kölök mértani közepén helyezkedett el. Eleinte Nimród folyamatosan üvöltött, visított, dobálta és feszítette magát, ezért két emberes vállalkozás volt a fürdetés. Egyikünk tartotta, másikunk pedig villámgyorsan lesuvickolta a gyereket.

Na, ilyen előzmények után mondta a gyerekorvos, hogy hatalmas élmény lesz, miután leesik a köldökcsonk, és az apa magához ölelheti a gyerekét, hogy együtt mártozzanak meg a fürdőkádban. Mert az olyan lesz, mint amikor gyerek az anyaméhen belül lebegett a magzatvízben... Nos, valóban élmény volt, csak nem arra a polcra került, ahová az első csók, az első ejtőernyős ugrás, a romantikus mallorcai hotel, vagy a trópusi merülés. Nimród visított, üvöltött, rúgkapált, úgyhogy ha így érezte magát az anyaméhben is, akkor elég szar kilenc hónappal kezdődhetett a pályafutása. Azóta sem próbálkoztunk újra az effajta fürdéssel.

Viszont megvettem a szivacsot, amiről korábban azt gondoltam, hogy felesleges f@szság, de láss csodát, pompásan bevált a habosított műanyag. Annyi vizet kell a fürdetőkádba engedni, hogy az ék alakú maciformára vágott szivacsot éppen ellepje, rá kell helyezni a csemetét és tádám!!!... a szülő mindkét keze szabad, onnantól kezdve pedig egyszemélyes mutatvány a fürdetés. És mostmár Nimród sem gyűlöli annyira a fürdést, sőt... lassan talán kezdi megszeretni.

Mivel már többen kérdezték, ezért megbeszéltük Adrival a gyereklátogatás részleteit (ő meghatározta a szabályokat én közvetítem azokat), illetve úgy általában, megegyeztünk arról, hogy feloldjuk a karantént és a szűk családtagokon és egészségügyi dolgozókon kívül más is megközelítheti öt lépésnél jobban Nimródot.

Tehát: 2015. novemberétől örömmel és büszkén látunk minden kedves és egészséges ismerőst. A nem kedvesek maradjanak otthon. A gyerek immunrendszere a szakirodalom szerint ebben a korban még igen sérülékeny, ezért a betegeknek ezúton is jobbulást kívánunk és kérjük, hogy a látogatást akkorra időzítsék, amikor már makk egészségesek, és igazoltan mehetnek közösségbe. A megfelelő egészségügyi állapotot három munkanapnál nem régebbi, teljes körű orvosi vizsgálatot (labor, röntgen, vizelet és székletvizsgálat, járványügyi vizsgálatok, MR, CT, stb.) dokumentáló orvosi papírokkal lehet igazolni.  

A gyerek ugyan még aprócska, de a lakás is kicsi, ezért nem szükséges ajándékot hozni. Ez alól kivételt képeznek a helyben fogyasztható dolgok: saját készítésű sütemények, háztájiban termelt friss áruk, csavaros kifli (kis kiszerelésű égetett szesz), sziszegős kenyér (minőségi sör), és az egészen apró, jelentéktelen kis semmiségek (például arany ékszerek, drágakövek, nem egymást követő sorszámú, jelöletlen bankjegyek).

Vasárnap lezavartunk a második vidéki haknit is. A poronty népszerűsége töretlen. Az apai ági nagyszülők és nagynéni is el volt bűvölve. Még egy külön családbarát lakosztályt is kialakítottak a házban. Az elmúlt héten, sőt, az utolsó éjszakán is egymást hajszolták, hogy készen legyen a birodalom. Azt mondom, hogy az ilyen rajongásra jó kis iparágat lehet építeni. Még egy kicsit meg is hatódtam.

A dédnagymama viszont két lábbal állt a földön és az első sírásnál megkérdezte, hogy "Nimród mindig ilyen rossz gyerek?" Hiába, na, ami a szívén, az a száján :-)

A villámlátogatás sajátosságaiból fakadóan amilyen hirtelen érkeztünk, olyan hirtelen távoztunk is (már-már túlságosan is hirtelen...), de vendéglátóink biztosítottak róla, hogy bármikor, bármennyi ideig szívesen látnak.

A kis makettemberke a lassacskán gyarapdó anyatejnek és a belé töltött tápszernek köszönhetően elég tempósan gyarapodik. Textil nélkül, pucéran már megüti a négy és fél kilót, teljes menetfelszerelésben pedig bőven megfelel egy kis egykezes súlyzónak. Csak nincs rajta olyan könnyű fogás.

De nem csak a súlya nő a gyereknek, hanem a körme is. El tudnám nézegetni órákig, hogy a kölök minden porcikája milyen aprólékosan, pontosan, precízen kidolgozott még ebben a kis méretarányban is. A csöppnyi kezének apró ujjacskáin cuki kis pirinyó körmök... amivel úgy tudja tépni-karmolni, mint a kurvaisten. Az útjába kerülő testrészeket - legyen az a sajátja, vagy valamelyik szülőé - úgy tépi, mint egy keselyű. Nem elég, hogy amikor meggondolatlanul csupasz felsőtesttel ölelem magamhoz, akkor szaggatja azt a csodálatos mellszőrömet, amit David Hasselhoff is megirigyelne, de a mellbimbómba is belemar. Nem kíméli az anyját sem, márpedig Ripley hadnagy a szoptatást nem tudja védőfelszerelésben végrehajtani. Mindezek tetejében magában is kárt tesz. Volt olyan nap amikor csupa karmolás volt a gyerek arca.

Vasárnap aztán vettem a kisollót, összeszedtem minden nanotechnikai tudásomat és kb fél óra alatt leszedtem a gyereket a tíz körméről, mialatt ő az igazak álmát aludta. Teljes frászban voltam, hogy mikor nyisszantom le egy hirtelen mozdulatkor a gyerek mancsát. Végül egészen jól kiadta magát a program, a gyereknek - még - több ujja maradt, mint egy pancser asztalosnak.

Vasárnap megvolt az első vidéki utunk. Mindenszentek napján Szekszárdra látogattunk. Sejtésünk beigazolódott: a gyermek - akárcsak az apja - a mozgó járműben szinte azonnal elalszik. Még jó, hogy ő még nem vezet autót.

Minden teljesen rendben volt, Nimród végig húzta a lóbőrt az autóban az oda- és a visszaút alatt is. Valószínűleg fogalma sem volt, hogy nem otthon van. Feleségem feltevése szerint (amit sógornőm elméletére alapoz), a babák megérzik, sőt megsínylik az első vidéki haknikat, mert bár mi nem észleljük, de annak ellenére, hogy a két település távolsága légvonalban alig százötven kilométer, Szekszárdon mégis merőben más klíma uralkodik, mint a fővárosban. Ennek következtében Nimród nagy valószínűséggel meg fog betegedni, ha vidékre utazunk, hiszen a sógornő gyerekei is megbetegedtek, amikor először voltak Szekszárdon ... Ööööö ...

Azt én is elképzelhetőnek tartom, hogy a két helyen különböző az időjárás, emitt hétágra süt a nap, amott esik, de komoly éghajlati különbségeket azért nem fedeztem még fel. Ráadásul Budapesten is előfordul, hogy egy napon belül megváltozik az időjárás, mégsem hullanak a csecsemők, mint a legyek. Tolna megye sem Kongó, ahol tombol az ebola és Szekszárd sem valamelyik egyenlítői dzsungel közepén fekszik, ahol különlegesen veszélyes trópusi betegségek szedik áldozataikat.

Így esett, hogy épen és egészségesen* hazatértünk a nagy utazásról.

Tudom, tudom, ide Presser Pici nótája kívánkozott volna, de most a méltánytalanul elfelejtett Tudósok nagyszerű himnuszának hangulata leng körbe, miután péntek éjszakára kimenőt kaptam. Horgászni voltunk, nem fogtunk semmit, aludni is alig aludtam, szombaton egész nap meló, vasárnap pedig Szexárd oda-vissza a pilótaülésben.

Az utazás margójára még annyit, hogy a csak pár órára mentünk, de az autó totál megtelt a babakocsi vázával és a mózeskosárral. A kis hátizsákot és a temetőkbe szánt mini koszorúkat már úgy kellett beletaposni a csomagtartóba.

És akkor végezetül jöjjön mégiscsak a Nagy utazás is.

*immár eltelt négy nap és mi még mindig élünk

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a gyerek továbbra is egészséges, mint a makk. Nem volt sem sárgaság, sem hasfájás, sem egyéb nyavalya. Mégis, pár napja beszáradt fika (feleségem szavajárásával szurutyka) jelent meg a kölök orrlikában. Nem úgy tűnt, mintha Nimród izgatta volna magát miatta, de hát esztétikailag nem mutat jól egy gyerek, ha megkövesedett takony virít az orrában. A feleségem óvatos próbálkozásai a fika kibányászására oda vezettek, hogy csak feljebb túrta a nem kívánatos anyagot a gyerek orrjáratába.

Nejem útmutatásának megfelelően vettem hát kis kézi készüléket, hogy kicsalogassuk az oda nem illő matériát. A műszer roppant egyszerű módon működik: egy rugalmas pumpa végére egy cső van illesztve, a pumpát össze kell nyomni, a csövet az orrnyílásba helyezni, a pumpát kiengedni, és a létrejövő vákum hipp-hopp kiszívja a taknyot a gyerekből... Elvben. De valójában az eszköz csupán egy dísz, igazából csak a gyerek és a szülő idegesítésére alkalmas, mert a maroknyi pumpa szívóereje a Monica-skálán mindössze 0,000001 lewinsky, viszont azzal, hogy az orrát basztatjuk, módfelett felhergeljük a kis vakarcsot.

A kudarc nem szegte kedvünket és drasztikusabb módszerhez, a széles körben elterjedt porszívóhoz folyamodtunk. Bíztunk a 1800 watt maximális teljesítményben (ami a Monica-skálán 10 lewinskynek felel meg) és nem is hiába. Előtte még a saját orromon kellett demonstrálnom, hogy a szememet és/vagy az agyvelőmet nem szippantja ki a berendezés. Mivel a teszt igazolta a készülék biztonságát, bevetettük a gyereken is. Húúúb*zdmeg! Nagyon effektív a gépezet, úgy szaladtak ki a nagy csigák az orrból, hogy öröm volt nézni. Nem is értem, hogy fér el ennyi takony egy ilyen kis testben.

Urbánus legendák szerint a gyerekek nagyon nehezen viselik az orrporszívózást, többen állították, hogy produkció legalább két főt igényel a beavatkozás alanyán kívül: egy plusz egy fél ember kell, akik a kölköt lefogják, egy pedig meginzultálja az orrán keresztül. Szerencsére Nimród meglehetősen jól tűri a folyamatot...vagy még csak nem ismeri fel a rá lesekedő veszélyt. Kapálódzik kicsit apró mancsaival és nemtetszését folyamatos üvöltéssel fejezi ki, de amint befejezzük a procedúrát nem telik bele fél óra sem és már lehiggad. Aki pedig jártas a ketrecharcban, a krav-magában vagy más hatékony küzdősportban, az ismer olyan fogásokat, amit kellő nyomatékkal alkalmazva ártalmatlanítani tudja a célszemélyt a beavatkozás idejére.

Jaj, majdnem elfelejtettem megemlíteni az orrsprayt, amit azt hiszem a védőnő javasolt a gyerek orrába permetezni. Álltam a Brendonban a polc előtt és kétségbeesetten bámultam a kínálatot. A sok isotóniás, hypertóniás, soft és még ki tudja hányféle lötty láttán megzavarodtam, mint vasorrú bába a mágneses viharban. Egy közös volt a termékekben: mindegyiket aranyáron mérték. 20 ml 1500 Ft, 50 ml 2500 Ft, 100 ml 2900 Ft... annyiért lehet beszerezni őket, ami már az olcsóbb parfümökkel vetekszik. Szerencsére egy eladó a segítségemre sietett és megnyugtatott, hogy választhatom bármelyiket, egyszerű sós víz van mindegyikben. Nesze neked Isomare, finomított tengervíz és társai

Amikor én látom, akkor Nimród anyatejet vagy tápszert eszik. Nem tudom, hogy mi megy be a gyerekbe akkor, amikor dolgozom, de ami kijön... Édesistenemjézusmáriaszentjózsefazégben! Olyan büdös bélgázokat ereget a kölök, mintha döglött patkányok oszlásnak indult tetemét zabálná naphosszat és záptojással fojtaná le azt.

Az utóbbi néhány hétben aztán tényleg feszt szellent a gyerek. De olyanokat, hogy rá lehet könyökölni. Jön a családom, ebédelünk és a gyerek ropogtat. Ringatja az anyósom és a gyerek recsegtet. Érkezik a védőnő, de a gyerek le sem szarja... viszont bélgázokkal nem fukarkodik.

Tulajdonképpen végigfingotta az elmúlt másfél hónapot. Fingik reggel, délben meg este. Néha akkorákat reccsent, hogy beleremegnek az ablakok is. És senki nem botránkozik meg, sőt jókat mosolygunk, hogy milyen cuki, hogy a kis ember olyan nagyokat képes pukizni, ami egy felnőttnek is becsületére válna. Mindemellett a mókás hanghatásokat olyan orrfacsaró, kénköves bűz kíséri, amilyen a pokolban sincsen. Bezzeg ha én csinálnám ugyanezt...

Ezen a hétvégén a nővérem és az őseim testületileg meglátogatták a família legifjabb sarját. Mert hát nem csak Dániában, hanem Magyarországon is örülnek a szülők, ha a nem szárad ki a családfa.

(a kisfilm 1:50-től igazán zseniális, én pusztultam a nevetéstől)

Nimród első unoka, úgyhogy bár nem ugrálnak naphosszat páros lábbal, de érezni, hogy mindenki örül, mint majom a farkának. Pedig Nimród érkezésével faterom életben drasztikus fordulat következett be. Szeptember 15. előtt nap, mint nap egy magát igen jól tartó csinos nővel bújhatott ágyba, de Szent Mihály havának idusától már egy nagymamával kell lefeküdnie. Na, ez a kemény, nem a faláb.

Lehet rám mondani, hogy nem vagyok kellő tudományossággal felkészülve a gyerekgondozásból, hogy felelőtlen szerencselovag vagyok, amikor plusz 18 fokban képes lennék a kölköt mindössze három réteg textilbe bújtatva kitenni a dühöngő időjárásnak, és nem utasítom vissza élből azt az álláspontot sem, hogy talán túlontúl könnyedén veszem az epidemiológiai kockázatokat, amikor alig öthetes korában emberek közé vinném a lurkót. Azt viszont senki nem állíthatja, hogy nem gondolkodtam előre babakocsi ügyben. Már tavasszal azon agyaltam, hogy milyen jármű lenne az ideális. Barátainktól kaptunk egy eszközt, „sajnos” teljesen ingyen, ami a mostani árakat ismerve nem kis ajándék. A babakocsi (Giraffe Club – Mama Love) antik darab, de egész jó állapotban van, ugyanakkor több szempontból sem felel meg az elvárásaimnak.

Túlságosan nehéz, kicsik a kerekei, összecsukva gyakorlatilag ugyanakkora, mint kinyitva, nem fékezhető a kormányról, egy kézzel pedig szinte lehetetlen irányítani. Minden egybevetve: nem csak futáshoz alkalmatlan, de egyébként is sebezhető konstrukció. Az elmúlt hetekben szerencsére bebizonyosodott, hogy indoor használatra azért így is megfelel. A gyereket behelyezve, lendületes tologatással el lehet érni kisebb-nagyobb sikereket a lenyugtatás terén.

Másik barátainktól – akiktől a hordozó kendőket is kölcsönkaptuk – érdeklődtem, hogy mennyire voltak elégedettek a babakocsijukkal (Bugaboo Frog), mert a netes fórumokat böngészve arra jutottam, hogy nekünk valami hasonló kell. Ők nem csak csupa jót mondtak róla, de még kölcsön is adták a gépet, úgyhogy ekkor már kettőre bővült a babajármű-állomány. A Bugaboo is elég régi széria, állítólag öt gyereket szolgált már ki, mégis jóval használhatóbbnak bizonyult, mint a Mama Love. Zsebre vágni ezt sem lehet, de lapra összecsukható, nagy, pumpálható kerekei kiszedhetőek, egy kézzel is kormányozható és elég könnyű. Feleségem mégsem volt teljesen megelégedve. A védőnőnél állítólag tiszta ciki volt megjelenni vele, állítólag a legszegényebb család gyereke is sokkal trendibb babakocsiban érkezett. Mi tagadás, valóban kicsit kopottas a jármű, de én mindig is előbbre valónak gondoltam a praktikumot, mint a szépséget. Viszont mégiscsak elsőszülött gyerekről van szó, akinek igazán mindenből kijár a legjobb... és hát mi tagadás, nem csak a Nimródnak érdemli meg a tutit, de én is szerettem volna egy olyan bébikamiont, ami kocogáshoz is alkalmas.

A futóbabakocsiról már rég lemondtam, mert az áruk egy használt autó árával vetekszik, másrészt nem túl dekoratív, bumfordi monstrumok, ebből következően a kis Opelünkbe csak cipőkanállal lehetnek bepréselni a kisebb példányok valamelyikének atomjaira szedett darabjait.

Némi netes keresgélést, néhány üzlet meglátogatása és több tucat babakocsi élőben történő alapos tesztelése után az ABC Design Cobrája mellett döntöttünk.

Három kereke van, amik nem pumpálhatóak ugyan, így viszont defektet sem fog kapni (hogy a viharba lehet defektet kapni egy olyan járművel, aminek vastag külsővel ellátott három kerekére egyenként maximum cirka 7-8 kiló terhelődik???). Cserébe a kocsi rugózása jó, a habosított műanyag kerekek sem teljesen merevek. A gép egy kézzel is jól irányítható, csomagtartója nagy, tolókarja állítható magasságú. A sportkocsi kupoláján kémlelőnyílás, hozzá árnyékoló és szúnyogháló tartozik, esővédő viszont nincs hozzá, és sajnos kormányról nem fékezhető. A váz lapra csukható, de a mózes és sportülés akkora marad, amekkora. Ügyesen elrendezve is betöltik a csomagtartó nagy részét. Az általunk választott uniszex színváltozatból (mit lehet tudni, a következő gyerkőc ötven százalék eséllyel hölgy lesz…) Kelet-Európa Brendonjaiban már összesen csak három volt (egy Budaörsön, egy Prágában), úgyhogy a kifutó sorozat egyik utolsó, bemutató darabját vásároltuk meg. Az eladó lány ennek ellenére nem volt hajlandó engedményt adni a cseppet sem olcsó árból, de ha azt vesszük, hogy mennyit csengetett ki a feleségem csak a nőgyógyásznak, akkor egy olyan eszközért, mely remélhetőleg a család összes gyerekét kiszolgálja majd, igazán nem sok. Persze használtan, vagy a neten lehet, hogy olcsóbban hozzájuthattunk volna, de a feleségem idegenkedik az ilyen értékesítési csatornáktól.

Háromtagúra bővült hát a flotta...

...de a Bugaboot hamarosan visszadjuk, a másikat pedig egyszer majd elvisszük vidékre valamelyik nagyszülőkhöz, hogy annyival kevesebb cuccot kelljen majd vinni a látogatáskor. Az lesz az ünnepi, az új pedig a hétköznapi járgány.

A gyerek élelmezése egyre összetettebb feladat. Az anyatej iránti növekvő keresletet nem tudja kielégíteni a lassabb ütemben fejlődő kínálat. Éppen ezért sajnos nem lehet elhagyni a hozzátáplálást, ami Nimród esetében valamennyivel ötven százalék felett van. A védőnőnek az volt a javaslata, hogy annak érdekében, hogy a gyerekben tudatosítsuk, hogy mikor kapja az eredeti kiszerelésből a bébibenzint és mikor a gyári tápot, használjuk csőrös poharat.

A laikusok azt hihetnék, hogy a csőrös pohár az, amin egy stabil csőr van, aminek a végén található lukakból lehet a gyerekbe tölteni a piát, az nagyon téved.

A csőrös pohár valójában egy oylan kínzóeszköz, amivel a gyereket etetés helyett halálba kell szívatni. Az egésznek a lényege, hogy a kölöknek véletlenül sem szabad azt hinnie, hogy cicivel és anyatejjel van dolga. Éppen ezért a gyártó mérnökei fáradtságos tervezőmunkával egy etetésre teljesen alkalmatlan eszközt alkottak. Ha egy szülő arra vállalkozik, hogy ilyennel táplálja az ivadékát, akkor sok időt spórolhat meg azzal, hogy nem is próbálkozik hiábavalóan azzal, hogy teljesen lehetetlen módon a gyerek torkába diktálja a tápszert. Sokkal egyszerűbb, ha simán csak lelocsoljuk a kölköt, a vége ugyanaz lesz. A gyerek tetőtől talping tápszeres lesz, a gyomrába pedig nem jut egy csepp sem.

Az egészben az a legjobb, hogy ez a hozzávetőleg 10 forint előállítási költségű, műanyagból készült, használhatatlan szar 2.500 (!) forintba kerül. Úúúúúúúgy szeretnék én is kitalálni és eladni valami hasonlót...

Vasárnap kis híján lezajlott Nimród első nyilvános fellépése. Napok óta szövögettem a tervet, hogy hármasban - anya-apa-gyerek - elmegyünk megnézni a World Press Fotó Kiállítást. Nem mintha a kölköt érdekelné, de otthon még sem hagyhatjuk.

Feleségemmel megegyeztünk, hogy a kiruccanásnak milyen feltételei vannak. A gyereknek ki kell bírnia huzamosabb időtartamot a hordozó kendőben, amit nekem kell vinnem. Teljesen jogos elvárások, úgyhogy napokig ment a tréning, míg végre hétvégére elértünk oda, hogy az utódom másfél órát vidáman elvolt a gyűrűs kendőben, miközben én elmosogattam, mostam, összeszedtem a ruhákat, kiteregettem és megöntöztem a virágokat. Készen álltunk a küldetésre. De aztán egyre másra bukkantak fel a kockázati tényezők, amiket addig én figyelmen kívül hagytam. Mi van, ha a kölök elalszik (álmában járja végig a kiállítást) bekakil (nem baj, úgyis mindig pelenka van rajta), ordít (megnyugtatjuk), vigasztalhatatlanul ordít (megszakítjuk a küldetést és hazamegyünk)? És mi van, ha valaki rátüsszent? Nem tudtam elképzelni a szituációt, hiszen a gyerek egy abroszba csomagolva lógott volna a hasamon, de a fertőzésveszély kártyát nem tudtam érdemben tromfolni, inkább meghajlottam, mint erős fűzfa a viharos szélben. Engedtem és talán ezzel kivívtam feleségem jóindulatát, ugyanis a kiállítás látogatására megkaptam a felhatalmazást, sőt, az a barátunk is kapott láthatási engedélyt, akinek a fotókiállításon találkozva mutattuk volna meg a szemünk fényét.

Az átdolgozott terv szerint először az ismerősömmel együtt megnéztük volna a sajtófotókat, aztán találkoztunk volna a nejemmel és Nimróddal a Liget Caféban. Aztán a nap folyamán még legalább háromszor változott az elgondolás, hogy aztán estére az egészből ne legyen semmi. A karikás függönybe bugyolált gyerek nem ment éles bevetésre (lásd fertőzésveszély), a kiállítást nem néztük meg (mert órákkal korábban bezárt, mint ahogy meg volt hirdetve), és végül Ripley hadnagy sem jutott el a Liget Caféba (mert már hideg volt és sötét, mire elindultak).

Mi tagadás, a sikertelen projektet már az előkészületek során feszült egyeztetések, viták, sőt könnyek kísérték, de végül mindenki megbékélt és belátta, hogy ennek most így kellett történnie.

Szombaton újra megpróbálom…