Tegnap telefonált a feleségem, hogy letette a gyereket hasra, rövid ideig tett-vett, aztán arra lett figyelmes, hogy a gyerek a hátán fekszik. Lévén, hogy a kölök nincs három hónapos, rögtön arra gondoltam, hogy szegény Ripley hadnagy annyira fáradt, hogy arra sem emlékszik, hogy milyen pózban rögzítette a gyereket az ágyhon. Méghogy átfordulni! Cö-cö-cö...

Aztán ma este a saját szememmel győződtem meg arról, hogy az emberpalánta mire képes azért, hogy ne kelljen hason feküdnie. Feleségem arccal lefelé a kanapéra helyezte a kis szarzsákot, aztán leültünk, és néztük, mi lesz.

A kis vakarcs egy darabig emelgette a fejét, nyüszögött, aztán amikor felfogta, hogy nem kap külső segítséget, a támaszkodó kezei közül a balt a teste mellé húzta, a gerincét ívben megfeszítette, a búráját pedig hátrahajtotta a magához húzott karja irányába. Fejnehéz a faszi, úgyhogy már csak a jobb láb elkeseredett kapálódzása hiányzott... és tádááám: a gyerek hátára billent és elégedetten vigyorgott.

Lehet, hogy Mozart öt évesen már komponált, de, hogy a hátára nem fordult három hónapos korában, az sicher.