Szombaton elvittük Nimródot élete első babaúszására. Nagy lelkesedéssel álltunk a rajtkőre, mert mindenki arról áradozott, hogy ennél f*szább programot egy kisbabának ki sem lehetne találni. A kölök, aki addig arra van kárhoztatva, hogy naphosszat a hátán (a többség a hasán is, de hát ugye Nimród nem a többség, annyira rühelli a hasalást, hogy neki csak a plafon bámulása marad) feküdjön, végre elemében lehet, újra úgy érezheti, mintha az anyaméhben lenne, úgy ölelik körbe a medence klóros hullámai, mint a magzatvíz, ő pedig vígan hancúrozhat, miközben dacol a szárazföldön mozdulatlanságra kényszerítő gravitációval (lásd még Arkhimédész törvénye). Egy gyereknek ez olyan, mint maga a Nirvana.

Az uszoda nem egy csilli-villi wellness komplexum, nem itt áztatja formás popsiját Lipcsei Betta, nem ide hordja csemetéjét Deák Bárdos Mihály sem és Szécsi Zoltán is máshová viszi kisfiát, de ennek ellenére az első tapasztalatok alapján nekünk tökéletesen megfelel a kopottas kis tanuszoda. A helyszín otthonról jól megközelíthető, a dolgozók közvetlenek és segítőkészek, az oktatók jó fejek, a víz meleg, az órabeosztás rugalmas. Mi például a szombat reggel 8 órai kurzusra indultunk, így a 10 órásról alig késtünk pár percet, de senki nem problémázott.

A foglalkozás nem egy bonyolult zongoralecke. A gyerekre egy speckó gatyát kellett húzni, belecsobbanni vele a kb. 120-130 centi mély vízbe és követni az utasításokat. Csak húzni kell magunk után a kölköt, tolni magunk előtt, a mellkasunkra fektetni, vagy a hátunkra venni. Nimród rezignáltan tűrte, hogy ráncigáljuk, a legkevésbé sem volt meghatva attól, hogy még vagy húsz hasonszőrű teremtés pancsol a medencében, és azt is egykedvűen vette tudomásul, hogy a tíz centis fürdővízhez képest micsoda roppant víztömeg áll rendelkezésére. A gyerekek többsége vidáman kalimpált, viháncolt, egyesek kacarásztak, önfeledten buktak a víz alá és bukkantak fel újból, Nimródnak viszont az arcizma is alig rándult…

…egészen addig, amíg el nem jutottunk az első komolyabb gyakorlatig, a merítésig.

A szakirodalom szerint a gyerekekben fél éves korukig élénken él a búvárreflex, azaz ha a szájukat és/vagy orrukat víz éri, akkor visszatartják a lélegzetüket és nem szívnak vizet a tüdejükbe. Én a tudomány embere vagyok, gondoltam nincs más dolgunk, mint hogy gyorsan víz alá nyomjuk a kis sátánfajzatott, valaki elkattintja a víz alatti kamerát, megszerezzük a bizonyítékot, végigmustráljuk a bikinis anyukákat, törölközés, öltözés, olaj, mindenki hepi, mehetünk sörözni.

Na, de nem ilyen egyszerűen mennek a dolgok, merthogy búvárreflex ide vagy oda, itt kérem szenzitívebb módszerekkel dolgozunk. Először is bevéssük a gyerek tudatába, mikor kell élesíteni a reflexet, majd egy határozott arcra fújással ki is váltjuk azt, és utána merítjük meg a gyereket… az álláig. Nem, nem nyomjuk a víz alá, csak az állácskáját nedvesítjük be. Jól van, nem vagyok türelmetlen alkat, csináljuk step by step. A kurzust tartó kislány oda is jött hozzánk, hogy megmutassa, miként is csináljuk a dolgot. Egy-kettő-háááárom...Fújás. Üvöltés. Mert Nimród magasról tett a jól fejlett kis búvárreflexére, a levegővétel és -visszatartás helyett inkább bömbölni kezdett. Mentálisan még nem teljesen stabil a gyerek, na. A tréner meg is állapította, hogy nem csak a vízhez szokást kell még csiszolni, de lelkileg is erősödnie kell a kiskrapeknak. Nekünk szerencsére ez sem szegte kedvünket, tovább csináltuk a többiekkel a gyakorlatokat, húztuk, toltuk, kalimpáltunk, buborékoltunk na meg persze számoltunk és fújtunk és merítettünk és számoltunk és fújtunk és merítettünk és számoltunk és fújtunk és… és eljutottunk odáig, hogy Nimród nem óbégat, ha az arcára fújnak, hanem huszadszorra is irtó muris meglepett arcot vág, hogy mi ménkűrét köpjük az arcába a fokhagymás leheletünket, és miért nem hagyjuk már őt békén.

A foglalkozás záró mozzanataként az oktatást tartó kislány egy hatalmas konténert – ami tele volt úszó játékokkal – vonszolt a medence közepére, majd a tartalmát a vízbe borította. A szülők pedig mintegy jutalomjátékként élvezhették véreik örömittas arckifejezését, ahogy hónuk alá nyúlva siklatták őket az egyre terjedő lebegő játék-szőnyeghez, miközben a lurkók már messziről kiválasztják a nekik tetsző figurát, vagy a bőség zavarával küzdve vidáman válogatnak a mesés lények között.

A mi sarjunk arccal tört magának utat a plasztik figurák között, a kisujját sem mozdította értük, fizimiskáján flegma unalom tükröződött:

Na, most örültök? Eljöttem, megcsináltam, éppen csak egy kicsit bőgtem. Megszokásból. Mehetünk már haza végre?

Mivel az egész stábból szokás szerint a feleségem volt legjobb csaj, így tényleg felesleges lett volna tovább maradni. Ripley hadnagy felöltöztette a gyereket, kocsiba vágtuk magunkat és még hazafelé menet megbeszéltük, hogy legközelebb is jövünk, annyira jó volt. Lehet, hogy a kis fickó erről másképpen vélekedik, na de amíg az én kenyeremet eszi...

Én titkon tényleg arra számítottam, hogy valami földöntúli élmény lesz a gyereknek a foglalkozás, de a kezdeti fürdetési tapasztalatokat reálisan szemlélve nem táplálhattunk vérmes reményeket és azt is jelentős sikernek könyvelhettük el, hogy a kis vakarcs öt perc után nem üvöltött úgy, hogy a kiérkező gyámügyeseknek túl hosszan kelljen magyarázkodnunk. A lényeg az, hogy Nimród nem fulladt vízbe – hozzáteszem,  kis párom is bejött a medencébe és nem volt elég, hogy minden mozdulatomat árgus szemekkel figyelte, két lépés után a gyerek mögé somfordált és megfogta ő is a kölköt, szinte kiemelte a vízből, nehogy a gondatlan apja miatt a hullámsírba vesszen méhének gyümölcse, de aztán megbeszéltük, hogy lazít egy kicsit, és sikerült is valamelyest elcsendesíteni magában az anyagi ösztönöket – így aztán kijelenthetjük: amit lehetett, azt kihoztuk az első babaúszásból.