Egy ideje nem írtam. Sajnálom, mert könnyen feledésbe mennek a megtörténtük pillanatában oly emlékezetesnek tűnő események is.

A hallgatás oka részben az volt, hogy az elmúlt hetekben volt néhány keményebb napunk. Nimród megmagyarázhatatlan okból napokig konstans üvöltött, pedig látszólag semmi nem indokolta az Armageddont. A folyamatos vígasztalhatalan visítás Ripley hadnagyot is az idegösszeomlás határára sodorta, és mi tagadás, gyermekem meg a feleségem vergődését látva én sem voltam túl hepi.

Na de ahol nagy a szükség, ott közel a segítség. Kínlódásunkat látva a videó megjelenését követő órákban gyors egymás utáni csippanással landoltak az üzenetek a postafiókomban. "Ezt próbáld ki, ez majd segít!", "Ide süss, megvan a megoldás!", "Na, mit találtam nektek? Vége a sírásnak!". A közösségi médiában is vírusként terjedt a rövidfilm, úgyhogy gyorsan megfertőződtem én is a reménnyel. Ezek után búcsút lehet mondani az üvöltésnek, a sírásnak, bömbölésnek, hisztinek? Viszlát szívbe markoló zokogások, kialvatlan, megtört, kétségbe esett, kisírt szemű anyukák? Hawaiin már minden háváj, mert dr. Mengele megtalálta a kismamák (és a kispapák) Szent Grálját. 

Eleinte kissé szkeptikus voltam, hogy az ősz hajú hályogkovács valóban megtalálta volna a gyerekek sírásának betonbiztos ellenszerét, a babák stand by gombját. A kétely talán érthető is, hiszen nem tudni, hány százezer próbálkozás után sikerült összevágni ezt a pár perces bemutatót, amiben három-négy tesztalanyon sikeres volt a kísérlet. Ráadásul egyből szemet szúrt az, hogy a fogást elsősorban három kiló alatti, moncsicsihajú polinéz babákon lehet csak alkalmazni. Másodszori megnézésre néhány villanás erejéig már fehér ember is feltűnt a képeken, bizonyítva, hogy ez a metódus nemtől, vallástól, bőrszíntől független, téren, időn, földrészeken átívelő módszer.

Elhatároztam, hogy csakazértis kipróbálom A FOGÁS-t. Alig vártam már, hogy kitörjön az üvöltés, amikor újra kettesben maradtunk Nimróddal. A kis csibész azonban sírás helyett jó ideig csak gurgulázott és vigyorgott, mint a tejbetök és úgy csinált, mint aki nemhogy egy órája hagyta abba a bömbölést, hanem egyáltalán, soha nem is panaszkodott volna... de aztán nem tudta meghazudtolni önmagát, és ha jó idő múlva is, de különösebb átmenet nélkül elkezdett visítani, mint akit nyúznak. Eljött az igazság pillanata! Felnyaláboltam a lurkót, jobb kezemmel pici kezeit a mellkasa alatt összefogtam, ballal a cerka és a mogyorók alsó madártojásfogásban rögzítve...

... és hirtelen csend támadt. A sírást mintha elvágták volna. A kölök pislogott, mint hal a szatyorban és ártatlan szemekkel kommunikált velem.

Nahát, milyen nyugalom van itt. Sírt itt bárki is bármikor? Szerintem senki. Én ugyan biztos nem. Az valaki más lehetett. Én nem emlékszem ilyenre.

El kell ismernem, igazságtalanul kételkedtem. Ezennel rehabilitálom a dokit, mert tényleg működik a módszer.

De még mielőtt bárki előre kiosztaná az orvosi Nobel-díjat, azért azt ne felejtsük el, hogy a fogással a sírás csak átmenetileg hallgattatható el, a sírás oka (éhség, fáradtság, hasfájás, hidegfront, melegfront, fogzás és minden egyéb ismeretlen, titokzatos nyavalya) nem szűnik meg. Amint elengedjük a gyereket, a panasz ott folytatódik, ahol korábban megszakadt. Ráadásul egy három kilós, csupasz csecsemőt lehet kézben fogni pár percig, de egy hatkilós babát (+ruházat) tartani órákon keresztül... az már némi edzettséget igényel. Arról nem is beszélve, hogy addig nyilván semmi mást nem lehet csinálni, mert a pártfogó mindkét keze foglalt. Ráadásul esetünkben a fogás kiszáradással is fenyeget, mert Nimród a bemutatott helyzetben valóban nem sír, ugyanakkor nyáladzik, mint a bivaly.

Egy szó, mint száz, a módszer tényleg működik, de megoldást legfeljebb azoknak jelent, akik mondjuk az éjszaka leple alatt, néma csendben próbálnak átevickélni a nato drótakadályon, és nem akarják gyereküvöltéssel felhívni magukra a figyelmet.