Ripley hadnagy és én más iskolákat jártunk, néhány dolgot egészen gyökeresen másként csinálunk. A feleségem úgy kapcsolgatja a tévét a távirányítóval, hogy egy műsorból csupán nanoszekundumnyi villanás látszik, miközben én nem szeretek egy filmet sem a felénél elkezdeni, és ha már rászántam egy csomó időt, akkor már végigszenvedem mozit, még ha időközben kiderül, hogy egy pocsék Zs-kategóriás förmedvény. A nejem visszateszi a hűtőbe a fazekat két falat kajával, ha az már nem esik jól neki, én viszont azt szeretem, ha üres lesz a tányér. A feleségem szemrebbenés nélkül átszervez, lemond programokat, nekem viszont a halálom, ha egy megbeszélt dolgot nyomós ok nélkül megváltoztat valaki. Életem párja ha kell, öt dologba belefog egyszerre, én ha tehetem, akkor csak az aktuális legfontosabbal foglalkozom. Ripley hadnagy félig megrágcsálja az almát és otthagyja az asztalon, én meg akkor is megeszem, ha már majdnem kipukkadok.

Sorolhatnám még az apróságokat napestig, a lényeg az, hogy én azt szeretem, ha belekezdünk egy folyamatba, akkor azt lehetőleg megszakítás nélkül befejezzük. Feleségem nem ilyen makacs. Félbehagyja a vacsorát, ha a Nimród egyet nyikkan, hogy aztán az események sodrásában a félbemaradt vecsernyéből csak frühstück legyen. Új csodaszert próbálna ki, ha az előző portéka két héten belül nem hoz eredményt.

A különbözőségek ellenére - vagy tán pont ezért? - azt hiszem jól kiegészítjük egymást. Néha kénytelen-kelletlen felhagyok a rigolyáimmal, cserébe ma kis párom a fenekén maradt, miközben villámsebesen magába tömte az utolsó három falatot, miközben láttam rajta, hogy legszívesebben azonnal az ölébe kapná az éppen reklamálni kezdő porontyunkat.

Azt kell mondjam, hogy a feleségemre ugyanolyan büszke vagyok, mint a kisfiamra.