Bár a gyerek még mindig nem egy nyugodt baba, de lényegesen kevesebbet sír, mint amikor még éheztettük. Korábban naponta többször rákerült a kényszerzubbony (más néven pólya, amit nálunk egy szorosan a gyerek köré tekert pokróc helyettesített), ha valamin annyira behergelte magát, hogy már nem tudta leállítani saját ámokfutását. Csórikám úgy üvöltött, hogy teljesen elvörösödött, alig kapott levegőt, remegett az álla, a szája, apró mancsát úgy szorította ökölbe, hogy teljesen elfehéredtek az ujjai és én már attól tartottam, hogy kiserken a tenyeréből a vér. Mindehhez olyan bántó frekvencián és hangerővel nyomta a dallamot, hogy attól nem csak a szív, hanem a dobhártya is megszakadt.

Most, hogy végre túlléptünk az "anyatejvagyhalál" nyomáson, és a hozzátáplálással valamelyest rendeződött a kölyök lelkivilága, egyre kevesebbszer tör rá az indokolatlan hisztéria. Viszont nem rendes csecsemő az a csecsemő, amelyik nem sír napjában vagy tucatszor. Szerencsére ezek többnyire már nem azok a mindent elsöprő erejű, kétségbeesett rohamok, így a kényszerzubbony helyett mi is valamelyest kifinomultabb módszerekkel dolgozunk. A ringatás sokszor beválik, igaz, gyerek sokkal inkább a nagy amplitúdójú lengetéstől nyugszik meg, mint a gyengéd mikrorezgésektől. És bizony hiába pöttöm, ruhástól megvan már négy kiló és ezt a súlyt lengetni egy órán keresztül azért elég fárasztó. Ráadásul lefoglalja mindkét kezet, így nem lehet közben blogot írni.

Kézenfekvő megoldás a hinta, amiből én is ismertem a babák számára készült motoros hintákat, de azok egyrészt nagy helyet foglalnak, sokba kerülnek és a kilengésük is csekély. És ekkor szállította a kolléganőm az ötletet, a magyar gyártmányú Adamot. Nagyon jó kis eszköz. Kis helyet foglal, egy mozdulattal leakasztható, természetes anyagokból készül, a kötél hossza állítható, így a kilengés elég tisztességes mértékűre növelhető, és nem kell hozzá áram (ez az előnye egyben a hátránya is, mert ha a fater elalszik a lökdösés közben, akkor bizony beindul a sziréna).

Update: Ígycsinálta Sógornőm és Megmondta Anyósom egyaránt aggodalommal szemléli a hintázási szokásaimat. Tudniillik a gyerek a mikromozgásoknál sokkal jobban kedveli a nagy lengéseket, amik viszont a frászt hozzák az anyai ági felmenőkre, rokonokra, de szerencsére eddig Nimród az én oldalamra állt és bizonyította, hogy igenis előnyben részesíti a bátrabb, lendületesebb hintázást az alibi mozgások helyett. Bár így is volt olyan felvetés, hogy nem azért hagyja abba a sírást, mert megnyugszik, hanem azért, mert szólni sem bír, annyira fél, hogy kizuhan a hintából és a három gés terhelés egyébként is belé szorítja a szuszt is, de ezt az állítást a gyermek egy elégedett dünnyögéssel fűszerezett mosollyal semmisítette meg.

Nimród egyre változatosabb grimaszokat produkál. Szerintem jobbára inkább csak gyakorol, de mind többször sikerül eltalálni a hangulathoz passzoló arckifejezést. Meg kell zabálni a kis ürgét.

Leesett. Először a köröm, majd nem sokkal később köldök. A huszonhatodik napon. Nem a tizediken, hanem a huszonhatodikon.

Egy hete új útra léptünk. Nem akarom elkiabálni, de rövid távon mutatkoznak eredmények.

Ripley hadnagyra rendkívül erős környezeti nyomás nehezedett a természetes élelmezéssel kapcsolatban. A szobatársak zökkenőmentes szoptatása, a kórházi dolgozók kimondott és kimondatlan véleménye, a szakirodalom egy része és blogok tömkelege mind-mind azt sugallta, szajkózta, sulykolta, harsogta, hogy a csecsemő csak és kizárólag anyatejen élhet, máskülönben már élete hajnalán elbasszuk a jövőjét, márpedig erre még lesz számtalan alkalmunk, ne szúrjuk már az elején el. Ha úgy vesszük, B. is ezt mondta.

Feleségem már tiszta stressz volt, a fizikai fáradtság mellett a szoptatás relatív sikertelensége lelkileg is megviselte, ez pedig nem tett jót a légkörnek. Nyomott hangulatban pedig még szopni sem lehet rendesen. Rengeteg mindennel próbálkoztunk, mégsem értünk el áttörést.

Múlt hét kedden aztán életem értelme próbaszoptatáson járt a védőnőnél. Bár Nimród szopási technikája és hajlandósága mutat biztató jeleket, az elfogyasztott mennyiséget kritikusnak ítélte a szakember és elrendelte a mesterséges hozzátáplálást. Az elmúlt néhány napban a gyerek látszólag indokolatlan sírásainak száma jelentősen csökkent, sokkal nyugodtabb, ennélfogva Ripley hadnagy is helyrerázódott, és láss csodát, noha még mindig nem éri el az elegendő mennyiséget, de a tej mennyisége is nőtt. A gyerek a korábbiaknak több mint a dupláját fogyasztja minden étkezéskor, így ha kicsit megkésve is, de Nimród végre elérte a születési súlyát.

Tegnap első alkalommal állt fel a cerka nyilvánosan (persze ki tudja, hogy mi folyik a pelenka alatt) Nimródnál, miközben tisztába tettem. Korábban én sem gondoltam, hogy mosolyogva fogok krémezni egy meredező brokit, de az élet meglepő dolgokat produkál. Például azt, hogy a gyerek majdnem olyan komoly erekciót produkált, mint az apja. Persze túlszárnyalni nem tudta a fatert, mert egy gyémántkeménységű negyvenkét másodperc nem mindennap adatik meg egy átlagos földi halandónak, de azért így is jól teljesített a gyerek. Ha így folytatja, nagyobb szívtipró lehet, mint az apja.

Nimród gyakran és mintaszerűen sír, bömböl és üvölt, elvégre is ez a feladata, egyelőre jobbára még csak így tudja kifejezni magát. Érzelmi kitörései mozgás hatására csillapulnak, úgyhogy igen gyakran mobilizálom. Hintáztatom karban, tologatom babakocsiban, libegtetem erre a célra kifejlesztett hintában.

Közben készülök a vizsgákra, így a multifunkicós üzemmódban az asztalnál ülve lapozgatom a jegyzeteimet, bal kézzel húzom-vonom a babakocsit. A gyerek lehiggad, de tapasztalatból tudom, hogy a mozgás nem állhat le, máskülönben újra kezdődik a sírás. Miközben én tartok egy villanásnyi pisiszünetet, addig az anyja elviszi tisztába tenni a gyereket, én a dolgom végeztével visszaülök az asztalhoz és tovább tologatom az üres kocsit, és csak akkor veszem észre magam, amikor Nimród érkezik vissza az anyja karjában.

Egy istenverte látnok vagyok. Már márciusban világosan tudtam, hogy mi vár rám, mégis kicsit nehéz azt feldolgoznom, hogy a saját fiam nevelésébe a sógornőmnek (nevezzük B-nek) és az anyósomnak is nagyobb beleszólása van, mint nekem, a gyerek apjának. Nem mondom, ők összesen öt gyerekkel tapasztaltabbak, mint én, és mindemellett a legnagyobb jóindulat vezérli őket.

Feleségem családtagjainak útmutatásai szinte mindig előrébb valók, mint azok a dolgok, amiket én tapasztaltam (keresztgyerekeknél, vagy barátok, ismerősök, kollégák családjaiban), vagy olvastam, vagy egyszerűen csak saját elképzeléseim alapján összeraktam fejben.

A gyerek ruháit például TILOS összemosni az én ruháimmal. B is megmondta. De miért nem lehet, könyörgöm?!? Nem szenet pakoltam, vagy szart lapátoltam, ugyanarra a felsőtestre veszem fel az inget a munkába, mint amelyik felsőtesthez a gyerek hozzábújik, ha megnyugvást keres.

A gyerekre +18 fokban rá kell adni egy bodyt, egy rugdalózót, egy hálózsákot, egy speciális téli kezeslábast, amihez - nem viccelek, tényleg! - integrálva van az egyujjas bundakesztyű és a béléses kapucni. A kölök kobakjára pedig kettő(!) sapkát kell húzni, és a végén ezt a kis összeállítást egy olyan polár takaróval kell megspékelni, amit még Bear Grylls hozott haza az antarktiszi expedíciójáról. A dupla zokni és a kötött tutyi természetesen alap. Tényleg nem volt rekkenő hőség, de sütött a nap és rövidujjúban sétáltak az emberek. Akkor miért kell túlöltöztetni a gyerkőcöt?!? Hogy összezavarjuk a hőérzetét és hozzá szoktassuk, hogy huszonöt fok alatt csak szívatóval induljon? ... De hiába minden ellenérv, anyósom és B. is megmondta, hogy rendesen fel kell öltöztetni a gyereket, nehogy megfázzon.

Kapcsolódó téma: amikor fürdetjük a gyereket, akkor is be KELL fűteni a fürdőszobába, amikor a lakásban +24 fok van, máskülönben megbetegszik az utód. A vizesblokk olyan, mint egy finn szauna, mindenkiről szakad a víz, aki így vagy úgy, de részt vesz a rituális fürdetésben, a lábamról már perzseli a szőrt a padlóra rakott hősugárzó, de nem kapcsolhatjuk ki, mert B. megmondta.

Amilyen eszközzel a baba akár közvetve is érintkezésbe kerül (cumisüveg, fejő, bimbóvédő, cumi, stb.), és épp nincs a gyerek szájában, azt azonnal KÖTELEZŐ sterilizálni. Ki kell főzni. A meleg vízben való elmosás és az időnkénti forró vízzel történő leöblítés édeskevés, mert az eszközök a szabad levegőn bármilyen halálos kórral megfertőződhetnek.

A gyerek súlyát kizárólag babamérlegen lehet mérni, B is babamérlegen mérte a gyerekeit. Igaz, hogy a konyhai mérleg egy nagyságrenddel érzékenyebb, de arra nem lehet rárakni a babát - dehogynem, csak egy tálca kell hozzá, és egy műanyag doboz, ami megemeli a tálcát, hogy le lehessen olvasni a mért értéket...apró elégtétel volt, amikor a gyerekorvos is kérdezte, hogy miért nem konyha mérlegen mérjük a gyereket, ha annyira fontos a kis súlynövekedés ellenőrzése.

Sorolhatnám még az ilyen és ehhez hasonló kis történeteket. Az egyezőség mindegyikben az, hogy azért nincs igazam, és azért kell valamit az elképzeléseimmel ellentétesen csinálni, mert

anya ezt mondta és/vagy B. így csinálta.

ééééééééérted?, sebességi...

Melyiktől vehetünk búcsút hamarabb? Nimród testén 2015. szeptember 15-én keletkezett sebtől, vagy apa július 20-án szerzett balesetének utolsó mementójától?

A szakirodalom egy része szerint a köldökcsonk a 10. napon (nem a nyolcadikon, nem kb. két hét múlva, hanem a tizedik napon) leesik. Szerencsére a tudomány többféle álláspontot is megfogalmaz, van olyan könyv, illetve mértékadó oldal, amely azt mondja, hogy két héten mond búcsút a köldökcsonknak a baba szervezete. Ehhez képest a kis szarzsák hasán még mindig ott éktelenkedik a köldökcsonk, mint egy felfújható matracon egy összeégett szelep. Nem valami szép látvány, és bár engem nem zavar különösebben, de azért mégis jó lenne megszabadulni tőle, még mielőtt csajozni kezd a gyerek.

... nem veszi magára.

Na de hogy ki sem vasalja?!? :-)

Tini lányok szüleinek rémálma, hogy a kis csitri kurvának öltözve elmegy buliba, bebaszik, mint az albán szamár, betépnek, aztán amikor már be van nyomva, mint a rajzszög, szétteszi a lábát az első arra járó kandúrnak és kész a baj...

A felelőtlen éjszaka egy másik kiadásban, amikor már ténylegesen kész a baj: apika ringatja hőn szeretett gyermekét, miközben anyika nem sokkal éjfél után az egész napi robotot követően azzal a tudatban ájul a fekhelyére, hogy az ivadékot egész nap lelkiismeretesen táplálta, kipucolta a szarból, ringatta, szórakoztatta, férjura pedig tesz róla, hogy a gyermek jótékony álomba szenderüljön. A felelőtlen édesanyának annyira sincs ereje, hogy ébresztőre beállítsa a telefont ébresztőre, hogy figyelmeztesse a legközelebbi etetés időpontjára - majd a gyerek úgyis visít majd hajnalban ha éhes. És itt a baj! A Pató Pálnék nemtörődömsége.

A csaknem öt óra egybefüggő alvás (micsoda luxus!) alatt a korábban pangó tej felgyülemlett a mama mellében, és mivel Nimród is elég lustán táplálkozott, így cicik délutánra rendesen begyulladtak. Mire hazaértem a gyárból, addigra Ripley hadnagy már túl volt egy forró fürdőn, és nyakig beöltözve várt. Mivel ilyen "hidegvanfázom" előadások régebben is voltak, ezért még ekkor sem sejtettem rosszat, de amikor már világosan látszott, hogy ez most nem ripacskodás, akkor kezdtem aggódni. A lázmérő a 39-et közelítette, Ripley hadnagyot pedig szép lassan elkezdett vacogni. Ennek fele sem tréfa! Hívtuk a háziorvost, de nem volt bent, aki felvette a telefont, az az ügyeletre irányított. Az ügyeletet hívtam, ahol jelezték, hogy ilyen semmiségért nem jönnek ki, és ha súlyosbodik a probléma, akkor is inkább a nőgyógyászt hívjuk, mert ez az ő területe. A nőgyógyász még rendelt, de elintézte annyival, hogy nem kell aggódni, be kell szedni hány Augmentin duót, és le kell feküdni nyugodtan aludni. A TB alapba befizetett összeggel nyilván nem lehet sírig tartó külön figyelmet venni, de úgy látszik, hogy féltucatnyi, borítékba hajtogatott haza bölcse is csak a szokásjog szerinti minimum, a jóindulatot és együttérzést nem lehet megvásárolni.

Bringára pattantam, hajrá a legközelebbi patika. Zárás előtt két perccel löktem be a kereket az ajtón. Ez már megadta az alaphangot a bájcsevejünknek, ami csak tovább fokozódott, amikor közölték, hogy a nőgyógyász által javasolt gyógyszer vényköteles, azt nem adhatják ki. Mi tagadás, én is kicsit feszült voltam, időközben a nyitvatartásból hátra lévő százhúsz másodperc is lejárt, de végül megbékültünk (a családjáért aggódó szülőknek a zord méregkeverők is könnyebben megbocsátanak), kaptam a gyerekre nézve ártalmatlan, paracetamol tartalmú lázcsillapítót, illetve tanácsot, hogy látogassuk meg a kórházat is, mert a tünetek nem csak egy "sima" tejlázra utalhatnak, de a császármetszés miatt a sebláz sem kizárt, az pedig nem tréfadolog.

Hazaérve belediktáltam a medicinát Ripley hadnagyba, majd hívtam a kórházban a nőgyógyászati ügyeletet. Nem voltak feldobva az ötlettől, hogy visszavinnék oda egy kismamát, akit már egyszer sikerült kilökniük a rendszerből. Éjszaka kezdődnek a szülések, ráadásul most pont kevés az orvos, úgyhogy valószínűleg sokat kellene várni, elküldeni nem fognak, de menjünk el inkább az ügyeletre. Így hát a kör bezárult. Maradt a vegyiparba vetett bizalom és a fejés.

Egy aggódó anyát a csemetéje rendszertelen étkezésénél csak az üres pelenka látványa kergetheti nagyobb kétségbeesésbe. Mert ugye nem elég, hogy alig eszik a gyerek, és gyéren csordogál a tej, de ráadásul még nem is szarik a csöppség.

Namármost én hiába mondtam a feleségemnek, hogyha nincs input, akkor nem lehet outputra sem számítani, egy egyébként is feszült kismamánál az észérvek nem mindig találnak célba.

Pedig milyen jól is alakultak a dolgok! Már az első itthon töltött napon akkorát szart nekünk a gyerek, hogy egy trágyástaligára sem fért volna fel. Fekáliának nem örült még így ember, mint amennyire ez a sötét massza boldoggá tette Ripley hadnagyot. Én már akkor sejtettem, hogy korai az öröm, mert a szín alapján egyértelmű volt, hogy ez még csak a magzatszurok (ami a magzatvízzel lenyelt és félig emésztett szövetdarabokból, elhalt bélsejtekből, illetve a születés közben az emésztőrendszerbe került anyagokból - például lenyelt vérből - áll). Aztán napokig semmi.

Próbáltam erősködni, hogy az anyatej, és az általunk mellé adagolt mai tápszerek annyira jól ki vannak találva, hogy szinte száz százalékban hasznosulnak, ez esetben pedig a vízen kívül semminek sem kell távoznia. Ezzel a süketeléssel persze nem tudtam teljesen eloszlatni nejem félelmeit. Hiába nem fújódik fel a gyerkőc, mint a lufi, hiába nem hasfájós, a szelek hiába járták át keresztül-kasul, mint zsidót a fájdalom, ő csak nem nyugodott. Szerencsére a gyerekorvos ismét velem volt, és elmondta, teljesen normális, ha a gyerek az első napokban nem kakál, sőt, később is rendkívül változó az az időintervallum, amin belül egyes gyerekek átlagosan egyszer telepakolják a pelenkát. Ez lehet huszon négy órán belül többször (akár naponta hatszor-nyolcszor is), vagy ennek ellenkezőjeként az is előfordulhat, hogy akár két hetig nem kakál a gyerek... és ezen széles skálán belül bármi normális lehet. Az is, hogy ha a gyerek az első korty tápszer/anyatej után a gyerek lefossa a bokádat, de az is megeshet, hogy tíz napig semmi.

És ekkor jött a gyerekorvos, és részletesen elmagyarázta, hogy működik a bélizomzat, hogy milyen sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a végbél izomzatának egyetlen picike szelvényét - az ánuszt - akárcsak akaratlanul is megmozdítsa. A legtöbb babánál ez az ösztön (még nem testének tudatos uralma) a születést követő néhány napon belül kialakul, de van olyan gyerkőc, akinél még a zsigeri működés üzembe helyezést is elő kell segíteni. Fogjuk tehát a lázmérőt, vegyük elő az öklözőszírt, kenjük be a műszer végét, helyezzük be óvatosan a gyerkőc hátsójába, mintha a testhőmérsékletét mérnénk... és várjunk.

A széklethiány (no shit today) ötödik napjának estéjén tettek mezejére léptünk. A kisszobát lefóliáztuk, mi bemosakodtunk, a gyereket levetkőztettük, és kezdetét vette az anális behatolás. Nimród eleinte mit sem sejtve tűrte az előkészületeket, de aztán egyre jobban ellenállt: torka szakadtából üvöltött, mint a sakál, tekergett, dobálta magát, úgyhogy kénytelen voltam lefogni. A szívem szakadt meg, ahogy csórikám szabadulni próbált, én, gonosz apu pedig leszorítottam. Igaz, hogy a kölök még csak pehelysúlyban indul, de törékeny kis testéhez meglepő erő párosul. Nyilván egy nagyobb bagoly elbánna vele, de nekem nem az volt a célom, hogy kárt tegyek benne, hanem az, hogy mozdulatlanul tartsam, amíg anyukája a seggében motoszkál... mindhiába. A gyerek le sem szart minket.

Mindhárman kisírt szemmel tértünk nyugovóra, hogy aztán másnap újult erővel vegzáljuk a kis emberpalántát. Most megváltoztattuk a szereposztást: én fogtam le Nimródot, anya pedig az én seggembe dugta a lázmérőt Ripley hadnagy tette harcképtelenné a gyerekcipőben járó kis vadászt, én pedig felvezettem a kölyök ánuszába a thermometert... és láss csodát, néhány pillanat múlva előbuggyant a higanypálca mellett a várva várt mustár. És azután is csak jött és jött, miután kihúztam belőle a műszert. Majd miután kipucoltuk a gyereket a ganéból, majd a szartól és boldogságtól csillogó arccal tisztába tettük, pillanatokon belül megint berottyantott. Hiába na, ha egy üzlet beindul.

Azt hiszem ez volt az a nap, amikor Nimród és én igazán egymásra találtunk. Szerintem azóta tudja, hogy ki az apja. Máskülönben hogyan fordulhatott volna elő többször is, hogy pont akkor sikerül szarnia a kis betyárnak, amikor már fényesre töröltem, majd bekrémeztem a hátsóját és éppen készültem ráadni az új pelenkát?

Lehet, hogy a császármetszéssel a szülésznő és az anyuka is megúszott egy 8-12 órás kemény, küzdelmes műszakot, a gyerek sem lett megkínzott, deformált, leharcolt, de ezen kívül csak a hátrányát látjuk annak, hogy végül így alakította a dolgot a szülésznő - tudom, tudom, pont én voltam a krónikása kiváló apatársam kikezdhetetlen arc poeticájának: Ne aggódjon, Mama! Lehet, hogy a tej nehezebben indul meg..., de így legalább hamarabb lehet megdolgozni az asszonyt és bezavarni a lompost a barlangba."

Azzal, hogy a tej nem indult meg rendesen, szinte az első perctől szívunk. A gyerekbe nem a kedvenc kajáját töltjük, a mai napig nem találjuk az ideális táplálási rendszert, így a napi rutin sem állt be, Ripley hadnagy pedig emiatt szép lassan felőrlődik idegileg. Felváltva sírnak a kölökkel, amikor Nimród abbahagyja, akkor néha a feleségemnél törik el a mécses, mert ő nem jó anya, az ivadékounk pedig éhen fog pusztulni, vagy ha mégis átvészeli a gyerekkort, akkor elhízásra hajlamos felnőtt lesz belőle, legyengült immunrendszerrel. Ha nem summa cum laudeval végzi az egyetemet és nem lesz ketrecharc világbajnok sem, akkor az az ő lelkén szárad, mert nem szoptatta rendesen.

A frusztráció már a kórházban elkezdődött. A cellatársak porontyai úgy működtek, ahogy az a nagy könyvben elő van írva: óramű pontossággal aludtak, felsírtak, enni kaptak, aludtak. Nimród nagy nehezen elaludt, felsírt, nem evett, hisztizett, elfáradt, zaklatottan aludt, megint nem evett, kapott tápszert, beájult, nem ébredt fel, így nem evett. A bezzeganyák teje patakokban folyt, a gyerekek szoptak, mint a torkos borz, majd a mintamamák miután megetették a gyereket, odamentek a présgéphez, és lefejtek egy sajka tejet, majd ez után a megrendítő erejű ütés után bevitték K.O.-t, és kértek még egy csöbröt, mert még az első után is vastag sugárban csorgott a tej a feszülő mellekből.

Mindeközben a különböző turnusokban dolgozó gondozók és nővérkék, majd később a védőnő és a gyerekorvos egymással szöges ellentétben álló tanácsokat, utasításokat is tudott adni.

Nyugodtan lehet fogyasztani a tejszaporító gyógyteát.
A tej megindulása előtt a kismama ne igyon tejszaporítót, mert begyullad a melle. (Így aztán a második adag laktoherbet én ittam meg. Azt kell mondjam, kicsit feszült is a mellem...)

Erőltetni kell a cicit, úgy indul meg a tejelválasztás.
Nem kell erőltetni a szoptatást, majd jelzi a gyerek, ha éhes, és a szopási ingerre megindul a tej.

Addig kell csinálni egy-egy szoptatást, amíg a gyerek el nem utasítja a mellet.
Húsz-húsz percnél nem kell tovább csinálni egy-egy szoptatást.

Egy szoptatáskor mindig csak az egyik mellet szipolyozhatja ki a gyerek.
Egy szoptatás alkalmával mindkét mellet oda kell adni a kis anyaszomorítónak.

Bimbóvédőt ajánlatos használni, ha a gyerek nem kap rá a mellbimbóra.
A bimbóvédőre semmi szükség.

(Itt jegyzem meg, hogy a kaptunk a sógornőmtől vagy fél tucat bimbóvédőt, de már az első látogatásra vennem kellett újakat, amiket kötelezően ki kis kellett főznöm, de mint kiderült feleslegesen, mert túl puhák, úgyhogy vennem kellett volna meghatározott márkájú újakat, amit állítólag bárhol meg lehet vásárolni. Végigrohantam fél tucat üzletet, patikát, drogériát, de sehol sem kaptam, végül egy bababoltba telefonáltam, ahol azt mondták nekik sincs, de másnapra hozatnak, majd miután megrendeltem, jött a hitvesi sms, hogy nem baj, tulajdonképpen nem is kell a bimbóvédő, de itthon kiderült, hogy mégiscsak égető szükség van rá...)

Ilyen előzmények után hagytuk el a kórházat, hogy majd az otthoni környezetben a feleségem elengedi a stresszt, és akkor majd eljön a mézzel, de főleg a tejjel folyó Kánaán. Előtte azért még kiváltottam a tápszert, amit a kórházban írtak fel olyan adagolási tanácsokkal, ami a túléléshez kevés, de az életben maradáshoz sok, még egy újszülött számára is. A vényt sajnos kicsit hiányosan töltötték ki, de volt már ilyen, gyorsan beírtam a gyerek születési dátumát, új lakcímét és a TAJ számomat... de hát az nem jó, mindenféleképpen a gyerek társadalombiztosítási jelzőszáma kell, a magáéra nem adhatok ki gyerektápszert - mondta az egyébként igen szemrevaló, így aztán szimpatikus patikus. Nem tudom, hogy van-e olyan neki, kezit csókolom, most hozom el őket a kórházból. Akkor a feleségének a TAJ száma kell. De hát én vagyok csak itt, és a feleségem TAJ számát pedig pont nem tudom fejből. Márpedig az kell, hogy kiadhassam a tápszert. Miért, mégsem csak a gyerek TAJ száma alapján lehet tápszert vásárolni? De igen, viszont ha az anya számát egy helyen megváltoztatjuk, akkor megkapjuk a gyerek ideiglenes TAJ számát. Nahát! Tényleg? Hurrá! (Bájdövéj, azt tudtátok, hogy a "tej" szóban mindössze három betűt kell kicserélni, és azt kapjuk, hogy "sör"?) Ripley hadnagy telefonja természetesen le volt némítva, de szerencsére a bizsergést szinte azonnal észrevette, így alig tíz perc hívogatás után beírhattam a hőn áhított számot, és megkaptam a tápszert. Amiről aztán később kiderült, hogy a DM-ben vény nélkül, forintra azonos áron meg lehet vásárolni. Kedvezményes kártyával kicsit olcsóbban.

Azóta túl vagyunk már három különböző tejfakasztó-, tejszaporító- és gyógyteán, számos homeopátiás bogyón, aranyárban kapható gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású készítményen, üstnyi köménymagos becsinált levesen - amiről korábban csak én nem tudtam, hogy szoptatós levesnek hívják? - , rekesznyi Karamalz maláta italon, többféle szoptatási pózon (amikhez képest a Kámaszutra kezdő énekeskönyv), ráolvasáson, boszorkányságokon, táltoson, vudun és javasasszonyon, az ENSZ Világélelmezési Szervezetének kiskátéján, egy kicsit túltolt tejfakasztó bulin... és hát az anyatej, a világ egyik legütősebb piája, amitől az embereknek az első néhány év történései egy az egyben kiesnek, még mindig elég vékonyan csordogál. Pedig már nagyon jó lenne a személyes érintettségből kifolyólag harcolni a nyilvános szoptatás elfogadásáig, de sajnos még oda sem értünk el, hogy itthon rutin legyen a dolog. Ellenben jó hír, hogy a sziszegős kenyérnek is tejfakasztó hatása van, így jogos az elvárás, hogy mostantól én is az asszonnyal tartsak, amikor esténként ő legurít egy-két pofa sört.

Még ha a Cserpes Tejüzemnek nem is támasztunk komoly konkurenciát, de mégiscsak van valamennyi bébibenzin, és ez a lényeg! És ha Nimródot is sikerül rászoktatnunk, hogyha több meló árán is, de hiszti nélkül, rendszeresen a tuti üzemanyagot fogyassza, akkor bizonyára lesz ott még több is, ahonnan ez jön. Csak végtelen türelem kell hozzá.

Úgyhogy ehhez a türelemjátékhoz küldöm Herman's Hermit számát mindenkinek, aki szereti. Igaz, hogy semmi köze sincs az anyatejbizniszhez, viszont sokkal jobb, mint a Boci, boci tarka, aminek se füle se farka.

A látogatás és az elhajlás mellett volt azért volt gondom a kézművességre is. Sajnos két nap múlva az általam legyártott hullámpapír gólya két nappal később az esőben jobban elázott, mint én a tejfakasztón, de a fotómasinának hála egy emlékkép azért maradt róla.

Mire Ripley hadnagyot megfoltozták, addigra gyerek már kicsit lehiggadt, viszont a feleségem még nem volt túl jó bőrben, egész teste remegett, mint a kocsonya. Az aneszteziológus szigorúan ráparancsolt, hogy amíg nem kezdi érezni a lábát - azaz az elkövetkezendő uszkve hat órában - a kisujját sem nagyon mozdíthatja meg, így a fejét sem emelheti fel. A folyadékbevételhez javasolt szopókás kulacs, vagy a szívószál, az outputra meg ott a kacsa. Amíg a szülőszobában dekkoltunk, addig Irene, egy másik hispán senorita és én felváltva tuszkoltuk Nimródot Ripley hadnagy mellére, mindhiába. Kicsit rosszul esett, hogy a gyerek rá sem hederített arra a testrészre, amire a férfitársadalom kiemelt figyelmet fordít. Biztos, hogy az én gyerekem?

A szülőszoba nem átmeneti tábor, úgyhogy másfél óra múlva a kicsit befektették egy bevásárlókocsiba és eltolták bandázni a többi csemetéhez, Colos átfuvarozta a feleségemet a kórterembe, én pedig jó serpa módjára utánuk hurcoltam a poggyászokat. Ott aztán gyorsan búcsút is kellett mondanom Ripley hadnagynak, mert a látogatási idő csak négykor kezdődött.

Hazafelé menet csoda, hogy nem karamboloztam, annyira máshol jártam. Itthon még nekifogtam a kartongólya elkészítéséhez, de az félbe maradt, mert még be kellett vásárolni (kaja, innivaló és BIMBÓVÉDŐ), lefőzni a szoptatós teát és bekészíteni néhány apróságot, aztán tűz vissza a látogatóba.

A látogatóba, ahol nekem nem tetszett nagyon a rendszer. Az anyák hármasával vannak bevagonírozva a kórtermekbe, aminek egyik oldalán a szolgálati bejárat, a másik oldalán üvegfallal elválasztva a látogatófolyosó, ami négytől megtelik büszkén telefonáló apukáktól, csendben pityergő nagyszülőkkel, ricsajozó nagyobbacska gyerekekkel és az anyjuk után bőgve-sivalkodva reklamáló kisebb csemetékkel. Odabent az anyukák a szülés megpróbáltatásait és a hirtelen rájuk szakad csecsemőgondozás fáradalmait próbálják kiheverni, miközben jobbára vadidegen emberek (mert a látogatók hatvanhat százaléka jó eséllyel másik két szobatársuk és porontya miattuk tülekszik az ablaknál) a visszatükröződő üveggel, a szegényes fényviszonyokkal nem törődve az örömittas rokonok csattogtatják a fényképezőgépeiket, videóznak, mobillal, táblagéppel és úgy általában minden lehetséges eszközzel végzik a dokumentálást. Szerintem az egész gáz. Tisztára, mint a szemben lévő állatkertben. (Apropó, amióta a tevék elköltöztek, már csak a hangyászház és a koala-lak látható a túloldalról, de a jószágot az épületek miatt takarásban vannak) A megoldást persze én sem tudom, de akkor sem volt túl jó érzés.

Annyi haszna azért volt a dolognak, hogy a folyosón az egyik rutinos apuka fölényes magabiztossággal nyugtatta a császármetszés miatt sopánkodó női családtagot. "Ne aggódjon, Mama! Lehet, hogy a tej nehezebben indul meg, de bikini eltakarja majd azt a ronda heget és így legalább hamarabb lehet megdolgozni az asszonyt és bezavarni a lompost a barlangba." Na, ugye? Kár izgulni, mindennek megvan a jó oldala.

Az első nap hiába vártam a látogatási idő végéig, az én ivadékom nem került elő. A biztonsági őr hatkor mindenkit kiterelt. Én addig nem mozdulok, amíg nem láttam a gyerekemet. Vitatkoztunk egy sort, de most az egyszer megmakacsoltam magam, és nem engedtem. Végül még másfél órát dekkoltam a sötét folyosón, mire kihozták Nimródot. A csecsemőgondozó rendes volt, pár másodpercre karba is vehettem (nem a csecsemőgondozót, hanem a gyereket), de aztán végleg elzavartak. Az állatkert is rég bezárt, a várakoZOO-ban is lehúzták a redőnyt.

Sajnos az Ignác, mint a gyermekünk lehetséges neve, alulmaradt az éles versenyben. Nem utolsó sorban azért, mert bár kevés beceneve ismert (ez előny), de azok közül a Nácikának azért van némi negatív felhangja.

Az Árpád is kiesett, mert előbb-utóbb eljött volna idő, amikor a kölök a nagyárPINAGYÁRpinagyárpinagyárpi rigmusnak valószínűleg nem örült volna.

A Balázs egész jó lett volna, de a névadó szponzor nem mutatott hajlandóságot, hogy elég mélyen a zsebébe nyúljon.

Ripley hadnagy utolsó favoritja, a Kornél nekem túlságosan fritzes hangzású volt (akárcsak az Alex, vagy a Félix).

Egy szó, mint száz, elhúzódó küzdelemnek néztünk elébe. A felek mélyen beásták magukat, megmerevedtek a harcállások. Néha egy-egy kétségbeesett próbálkozással (Kázmér, Lőrinc vagy a másik oldalról a már fent említett Félix) próbáltuk áttörni a befagyott frontot. Már ott tartottunk, hogyha Ignácnak akarom nevezni a gyereket, akkor szüljek egyet magamnak.

Ebben a helyzetben fedeztük fel a Nimród nevet. Nem túl gyakori, nincsenek mézesmázas becenevei, jó hangzású... és nem utolsó sorban a feleségem főnöke is ezt javasolta, és hát ügye a gyerek mégiscsak akkor fogant, amikor a nejem hozzá, az ötgyerekes családapához igazolt, így aztán így vagy úgy, de valahol mégicsak az új gazdának is köszönhető a gyerek. Ha ehhez jön még egy kis fizetésemelés, előléptetés, akkor már duplán jól választottunk. Ha pedig mégsem, a Nimród név akkor is telitalálat.

Néhány másodperccel azután, miután a gyerekemet a világra segítették, már rogyadozó léptekkel követtem az újszülött-ápolót, aki papírtörölközőbe csavarva vitte előttem a kis csomagot, amibe Nimród volt belegöngyölve. A véres göngyölegből egy megcsavarodott, szürkés locsolócső lógott ki, ami nagyjából az ápoló térdénél lengedezett.

A szoba, ahol az új életbe zsilipeltünk, csendes és félhomályos volt. Miközben a vértől átázott törölköző a szemétben landolt, a gondozó valahonnan egy ikeás csipeszt kerített, amit a gyerek hasától úgy egy arasznyira a köldökzsinórra szorított, a kezembe pedig egy ollót adott. Elvágja a köldökzsinórt, apuka? Ez a rituálé nyilván azóta a show része, amióta divatba jött az apás szülés, de hát azért ez elég gyenge műsorelem, hiszen ezt a köldökzsinórt már valaki elvágta, de nem akartam elrontani a játékot, úgyhogy fogtam az ollót, és elnyisszantottam a meleg testrészt. Fura érzés volt.

Ezt követően le lett mázsálva a gyerek, és a hossza is le lett "mérve". Mivel Ignácnak nem préselődött át a szülőcsatornán, így viszonylag mozgékony volt. Üvöltve hányta-vetette magát a mérlegen, miközben a kislány egy mérőszalaggal próbálta követni a test vonalát. A módszert látva elég nagyvonalú a mérés szót használni, sokkal inkább illik a tippelés kifejezés illene ide. 3440 gramm és 58 centi. (amit később a kartonon 56 centire helyesbítettek)  Nem egy Guiness rekord, de a szülőket nézve ezek is tekintélyt parancsoló adatok, amikkel talán már a Taigetoszról sem dobták volna le a kis vakarcsot.

A mérés után az ápoló rám parancsolt, hogy vetkőzzek le. Tudom magamról, hogy átkozottul vonzó pasi vagyok, ennek ellenére nem tévesztett meg a kislány szája sarkában bujkáló pajkos félmosoly. A kiképzésen megtanultam, hogy mit következik, mit akart tőlem kislány. Megfordult a fejemben, hogy megtréfálom, és a nadrágszíjjal kezdem a vetkőzést, de ez nem az a pillanat volt, úgyhogy csak a pólómat vettem le. Az ápoló gyengéden a mellkasomra helyezte a gyereket és magunkra hagyott addig, amíg össze nem fércelik anyát. Ahogy a pokróccal betakart meztelen kis kukac odabújt a ruhátlan mellkasomhoz, ahogy hozzám fúrta a fejét... hát az leírhatatlan érzés volt. Ott és akkor én voltam a világ legboldogabb embere, megvett a kis szarzsák.... én pedig csendben elkezdtem újra sírni.

Felfognom is nehéz, hát még leírni, de ettől függetlenül a hír igaz: ma délelőtt világra segítették kisfiunkat. Nem vagyok egy különösebben érzelgős figura, de jobb, hogy ezt most elég lepötyögnöm és nem kell mindenkinek meghatottságtól összeszoruló torokkal elnyögdécselnem.

Képet nem posztolok, mert egyesek azt találnák gondolni a csöppség kissé elgyötört, sírástól vörös, eltorzult arca, görcsösen ökölbe szorított aszott kis keze, ritkás haja láttán, hogy ez a gyerek pechjére a randa faterjára ütött. Az udvariasabbak meg nyilván válogatás nélkül bármilyen kölökre azt mondanák, hogy milyen szép és bájos. Akinek viszont van szeme, az úgyis látja, hogy Nimród a legtündéribb baba a világon, és megenné a sárga irigység.
Lényeg az, hogy a kis vakarcs hasonlóan fest, mint a legtöbb újszülött, de mindennél jobban imádjuk, és szerintem legalább olyan jól néz ki, mint a jóképességű apukája.

2015. szeptember 15. kedd. A nőgyógyász már több, mint hét hónapja megmondta, hogy ma születik meg az utódunk. Ezt persze a gyerek nem tudta, és semmi jelét nem adta, hogy hamarosan világra kívánna jönni. A pénteki vizsgálaton a doktornő e napra rendelt minket vissza, hátha addigra már mutat valamit a CTG.

Induláskor tanakodtunk kicsit, hogy milyen közlekedési eszközzel (tömeg, taxi, bringa, autó) közelítsük meg az objektumot , de aztán Ripley hadnagy az autó mellett döntött, mert azzal a legkönnyebb elvinni a bevonulós szettet. Csak a biztonság kedvéért. Megtettük hát azt a szűk másfél kilométert a lakás és a hospital között, majd én leparkoltam amilyen közel csak tudtam a bejárathoz. Úgy kb. négy utcányira találtam meg az első üres helyet. A biztonság kedvéért ugye.

Mire visszaértem a kórházba, addigra már Ripley hadnagy átesett néhány vizsgálaton. És nem a nőgyógyászaton voltak, hanem a szülészeten. Ez már gyanús volt. Nekem jogom volt még egy órácskát üldögélni az ajtó előtt a bebocsátásra várva. Mikor bejutottam, akkor a feleségem már egy leszigetelt ágyon feküdt. A nőgyógyász közölte, hogy szűk a CTG (azaz 135 és 160 között ingadozott Ignác pulzusa) és a szülésznővel konzultálva jelezte, hogy nagyon úgy néz ki, hogy mégis a mai napon szülünk. Aztán magunkra hagytak minket. Illetve Placido Dominquez Irine-ra hagytak minket, a hispán medikára, aki magyarul nem beszélt, angolul pedig kicsivel rosszabbul, mint én, így hát nem bonyolódtunk véget nem érő csacsogásba. Az ott dolgozók egyébként sem voltak túl beszédesek, tették a dolgukat, néha bejött valaki, megnézte a gépeket, beletúrtak a nejembe, vért vettek tőle, infúziót kötöttek be neki, és kapott valamilyen injekciót is. Látszott, hogyha nem kérdezgettem volna őket folyamatosan, akkor csak tették volna a dolgukat szó nélkül, mint a carthausiak. Memento mori! Gondol a faszom a halálra, én inkább a születésre gondolok!

Az jó - mondja a nőgyógyász - mert az ma lesz, ugyanis elfolyt a magzatvíz - mutatott Ripley hadnagy ágyára terített textilen virító kéttenyérnyi nedves-véres foltra.

Ennyi az egész? Ennél én többet összehozok egy ejaculation precoxszal.

Higgye el, hogy ez magzatvíz.

Ok, elvégre is a tudás és a tapasztalat az ő oldalukon állt. Ezzel a nagy rutinnal és sok iskolával a nőgyógyász és a szülésnő felváltva merült el könyékig a feleségem csúnyájában. Együttes erővel megállapították, hogy a tágulás beindult, a gyerek pedig orral előre fordult a célegyenesbe (ahogy a feltételezett apja szokott néha jeget fogni korcsolyázás közben), és lehet, hogy a köldökzsinórt is maga elé gyűrte a szülőcsatornába ez a kis tréfamester, ez viszont az álmoskönyvek szerint nem jelent jót.

Császározni KELL! Ha megüresedik a műtő, az ütemezetteket csúsztassák el, és tolják be Ripley hadnagyot, hogy kiszabadítsák a nyolcadik utast.

Nahát, nahát! Lefogadtam volna, hogy a doktornőnek programja volt délutánra, és nem akart végigcsinálni egy 8-12 órás műszakot, a szponzoráció nagysága úgysincs ok-okozati összefüggésben a világra jövetel módjától. Hát nem egyszerűbb ugyanolyan vastag (erről talán majd írok külön bejegyzést) borítékot kevesebb fáradtsággal kiérdemelni?
Na jó, lehet, hogy rosszindulatú vagyok, és a sok évtizednyi rutinnak köszönhetően a fehér köpenyesek olyan higgadtan kezelték a rizikós helyzetet, aminek következtében legfeljebb a magamfajta kétkedőkben merült fel némi kétely, ugyanakkor senki nem esett annyira kétségbe, ami már veszélyeztette volna a gyerek születését.

Innentől elég gyorsan zajlottak az események. A műtő konkrétan egy valóságshowhoz van berendezve. Apuka végignézi a sectiot? - kérdezte az újszülött-gondozó (hogy a túróba kell ezt helyesen írni?). Naná, a disznótorokat is mindig úgy imádtam, persze, hogy a világ minden kincséért sem hagytam volna ki a látványt, ahogy feltrancsírozzák a feleségemet. Viszont előtte még volt egy kilométeres sprintem, mert úgy volt, hogy csak vizsgálatra jövünk, ezért csak két órányi aprót dobtam a parkolóautomatába. Beleszórtam az össze aprót, amit csak a zsebemben találtam, másnap reggelig nyertem meg a parkolási jogot, és nyargaltam vissza, a homlokomról csorgó izzadtság keveredett a szememből patakzó könnyekkel.

A vallatószoba üvege mögé vettük be magunkat a csecsemőgondozóval, miközben odabent öt mókus sürgölődött. Mire odaértem addigra hónaljtól térdig bejódozták Ripley hadnagyot. Johnny, az aneszteziológus a gépeket figyelte, Dodi, a colos a vért próbálta meg felitatni a padlóról, a szülész-nőgyógyász a szikét kezelte, a másik két arc pedig a vágás szélébe kapaszkodva, húzták-feszítették szét a sebet. Mindeközben mellettem a kolléganő tuti elaludt volna, ha nem zavartam volna minduntalan elcsukló hangú kérdéseimmel: A feleségem alszik, vagy ébren van? Érzi, hogy mit csinálnak vele? Abba a nagy vödörbe a csövön folyó vörös lé vér? Ki fognak pakolni belőle mindent? De ugye összevarrják rendesen... már ekkor sírtam, mint egy pisis gyerek, de amikor a nőgyógyász kiemelte a véres kis jószágot Ripley hadnagy hasából, akkor végleg eltörött a mécses. Miután egy gyors mozdulattal megmutatták az anyának, hogy mit operáltak ki a hasából, a gyereket az ablakon keresztül átpasszolták a csecsemőgondozónak, aki egy papírtörölközőbe tekerte és elindult a szoba felé, ahol a Föld nevű bolygóra szoktak becsekkolni az újonnan érkezők.

... közeledik a kezdet vége.

Ha nem én lennék a megingathatatlan, betonkemény, rettenthetetlen férfi mintapéldánya, akkor akár azt is mondhatnám: félek kicsit az előttünk álló napok történéseitől.

Szerencsére kemény vagyok, mint a vídia, így hát aggodalomra semmi ok. Higgadtságot reggelizem, racionalitást ebédelek és nyugodtság az uzsonnám, úgyhogy elég legyen annyi: izgatottsággal vegyes várakozással és kíváncsisággal tekintek előre a jövő hét eseményeire.

Már tényleg ketyeg az óra. Bevallom, van bennem egy kis egészséges izgatottság. Sokszor azon kapom magam a munkahelyemen is, hogy elkalandoznak a gondolataim (remélem a gazdám nem olvassa ezeket a sorokat, vagy ha mégis, akkor "Bocs, Főnök!"), hogy gondolatban végigpörgetem az előttünk álló eseményeket. A vajúdást, a szülést, a tejfakasztót :-), a hazajövetelt, az első napokat... és itt elakadtam. Éjszaka van, a gyerek üvölt, a mama levonszolja magát a galériáról, megpróbálja csitítani a lurkót, de nem sikerül neki, mert a gyerek éhes. Meg kell szoptatni. Ripley hadnagy felveszi a gyereket és lehuppan a ... a parkettára? Nincs ülőalkalmatosság a gyerekszobában. Az ideiglenes fekhely kialakítását már elterveztük, de a mutter vagy állva altat és/vagy szoptat, vagy sürgősen be kell szereznünk egy szoptatószéket.

Az első brendonos látogatáskor beleszerettem a Touragoo fotelbe, amiért majdnem annyit kell kicsengetni, mint egy normális babakocsiért. Ennyiért természetesen kényelmes, dönthető, lehet benne hintázni, vannak rajta hasznos zsebek, tartozik hozzá lábtartó, szóval olyan pöpec, hogy nekem is kedvem támadt szoptatni. Ha Ripley hadnagy nem tart rá igényt, akkor lehet, hogy én veszek magamnak egy ilyet, jó lesz még öreg koromra is.

Ennyi pénzért persze el is várnám, hogy aki beleül, annak kortól és nemtől függetlenül azonnal meginduljon a tejtermelése. Egyetlen baja van a fotelnek - na jó, a közel nyolcvanezer baja van - mégpedig az, hogy elég bumfordi, mondhatni kicsit csúf. Helyette lehet, hogy EZ lesz, vagy a svédektől a Väinämöinen fotel, vagy mi az ördög, ami kétségtelenül letisztultabb, egyszerűbb forma, nem szaggat nokedlit, és nem száll fel helyből, de az ára azért ennek sem ezt tükrözi.