Egy hete új útra léptünk. Nem akarom elkiabálni, de rövid távon mutatkoznak eredmények.

Ripley hadnagyra rendkívül erős környezeti nyomás nehezedett a természetes élelmezéssel kapcsolatban. A szobatársak zökkenőmentes szoptatása, a kórházi dolgozók kimondott és kimondatlan véleménye, a szakirodalom egy része és blogok tömkelege mind-mind azt sugallta, szajkózta, sulykolta, harsogta, hogy a csecsemő csak és kizárólag anyatejen élhet, máskülönben már élete hajnalán elbasszuk a jövőjét, márpedig erre még lesz számtalan alkalmunk, ne szúrjuk már az elején el. Ha úgy vesszük, B. is ezt mondta.

Feleségem már tiszta stressz volt, a fizikai fáradtság mellett a szoptatás relatív sikertelensége lelkileg is megviselte, ez pedig nem tett jót a légkörnek. Nyomott hangulatban pedig még szopni sem lehet rendesen. Rengeteg mindennel próbálkoztunk, mégsem értünk el áttörést.

Múlt hét kedden aztán életem értelme próbaszoptatáson járt a védőnőnél. Bár Nimród szopási technikája és hajlandósága mutat biztató jeleket, az elfogyasztott mennyiséget kritikusnak ítélte a szakember és elrendelte a mesterséges hozzátáplálást. Az elmúlt néhány napban a gyerek látszólag indokolatlan sírásainak száma jelentősen csökkent, sokkal nyugodtabb, ennélfogva Ripley hadnagy is helyrerázódott, és láss csodát, noha még mindig nem éri el az elegendő mennyiséget, de a tej mennyisége is nőtt. A gyerek a korábbiaknak több mint a dupláját fogyasztja minden étkezéskor, így ha kicsit megkésve is, de Nimród végre elérte a születési súlyát.