Egy aggódó anyát a csemetéje rendszertelen étkezésénél csak az üres pelenka látványa kergetheti nagyobb kétségbeesésbe. Mert ugye nem elég, hogy alig eszik a gyerek, és gyéren csordogál a tej, de ráadásul még nem is szarik a csöppség.

Namármost én hiába mondtam a feleségemnek, hogyha nincs input, akkor nem lehet outputra sem számítani, egy egyébként is feszült kismamánál az észérvek nem mindig találnak célba.

Pedig milyen jól is alakultak a dolgok! Már az első itthon töltött napon akkorát szart nekünk a gyerek, hogy egy trágyástaligára sem fért volna fel. Fekáliának nem örült még így ember, mint amennyire ez a sötét massza boldoggá tette Ripley hadnagyot. Én már akkor sejtettem, hogy korai az öröm, mert a szín alapján egyértelmű volt, hogy ez még csak a magzatszurok (ami a magzatvízzel lenyelt és félig emésztett szövetdarabokból, elhalt bélsejtekből, illetve a születés közben az emésztőrendszerbe került anyagokból - például lenyelt vérből - áll). Aztán napokig semmi.

Próbáltam erősködni, hogy az anyatej, és az általunk mellé adagolt mai tápszerek annyira jól ki vannak találva, hogy szinte száz százalékban hasznosulnak, ez esetben pedig a vízen kívül semminek sem kell távoznia. Ezzel a süketeléssel persze nem tudtam teljesen eloszlatni nejem félelmeit. Hiába nem fújódik fel a gyerkőc, mint a lufi, hiába nem hasfájós, a szelek hiába járták át keresztül-kasul, mint zsidót a fájdalom, ő csak nem nyugodott. Szerencsére a gyerekorvos ismét velem volt, és elmondta, teljesen normális, ha a gyerek az első napokban nem kakál, sőt, később is rendkívül változó az az időintervallum, amin belül egyes gyerekek átlagosan egyszer telepakolják a pelenkát. Ez lehet huszon négy órán belül többször (akár naponta hatszor-nyolcszor is), vagy ennek ellenkezőjeként az is előfordulhat, hogy akár két hetig nem kakál a gyerek... és ezen széles skálán belül bármi normális lehet. Az is, hogy ha a gyerek az első korty tápszer/anyatej után a gyerek lefossa a bokádat, de az is megeshet, hogy tíz napig semmi.

És ekkor jött a gyerekorvos, és részletesen elmagyarázta, hogy működik a bélizomzat, hogy milyen sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a végbél izomzatának egyetlen picike szelvényét - az ánuszt - akárcsak akaratlanul is megmozdítsa. A legtöbb babánál ez az ösztön (még nem testének tudatos uralma) a születést követő néhány napon belül kialakul, de van olyan gyerkőc, akinél még a zsigeri működés üzembe helyezést is elő kell segíteni. Fogjuk tehát a lázmérőt, vegyük elő az öklözőszírt, kenjük be a műszer végét, helyezzük be óvatosan a gyerkőc hátsójába, mintha a testhőmérsékletét mérnénk... és várjunk.

A széklethiány (no shit today) ötödik napjának estéjén tettek mezejére léptünk. A kisszobát lefóliáztuk, mi bemosakodtunk, a gyereket levetkőztettük, és kezdetét vette az anális behatolás. Nimród eleinte mit sem sejtve tűrte az előkészületeket, de aztán egyre jobban ellenállt: torka szakadtából üvöltött, mint a sakál, tekergett, dobálta magát, úgyhogy kénytelen voltam lefogni. A szívem szakadt meg, ahogy csórikám szabadulni próbált, én, gonosz apu pedig leszorítottam. Igaz, hogy a kölök még csak pehelysúlyban indul, de törékeny kis testéhez meglepő erő párosul. Nyilván egy nagyobb bagoly elbánna vele, de nekem nem az volt a célom, hogy kárt tegyek benne, hanem az, hogy mozdulatlanul tartsam, amíg anyukája a seggében motoszkál... mindhiába. A gyerek le sem szart minket.

Mindhárman kisírt szemmel tértünk nyugovóra, hogy aztán másnap újult erővel vegzáljuk a kis emberpalántát. Most megváltoztattuk a szereposztást: én fogtam le Nimródot, anya pedig az én seggembe dugta a lázmérőt Ripley hadnagy tette harcképtelenné a gyerekcipőben járó kis vadászt, én pedig felvezettem a kölyök ánuszába a thermometert... és láss csodát, néhány pillanat múlva előbuggyant a higanypálca mellett a várva várt mustár. És azután is csak jött és jött, miután kihúztam belőle a műszert. Majd miután kipucoltuk a gyereket a ganéból, majd a szartól és boldogságtól csillogó arccal tisztába tettük, pillanatokon belül megint berottyantott. Hiába na, ha egy üzlet beindul.

Azt hiszem ez volt az a nap, amikor Nimród és én igazán egymásra találtunk. Szerintem azóta tudja, hogy ki az apja. Máskülönben hogyan fordulhatott volna elő többször is, hogy pont akkor sikerül szarnia a kis betyárnak, amikor már fényesre töröltem, majd bekrémeztem a hátsóját és éppen készültem ráadni az új pelenkát?