Mire Ripley hadnagyot megfoltozták, addigra gyerek már kicsit lehiggadt, viszont a feleségem még nem volt túl jó bőrben, egész teste remegett, mint a kocsonya. Az aneszteziológus szigorúan ráparancsolt, hogy amíg nem kezdi érezni a lábát - azaz az elkövetkezendő uszkve hat órában - a kisujját sem nagyon mozdíthatja meg, így a fejét sem emelheti fel. A folyadékbevételhez javasolt szopókás kulacs, vagy a szívószál, az outputra meg ott a kacsa. Amíg a szülőszobában dekkoltunk, addig Irene, egy másik hispán senorita és én felváltva tuszkoltuk Nimródot Ripley hadnagy mellére, mindhiába. Kicsit rosszul esett, hogy a gyerek rá sem hederített arra a testrészre, amire a férfitársadalom kiemelt figyelmet fordít. Biztos, hogy az én gyerekem?

A szülőszoba nem átmeneti tábor, úgyhogy másfél óra múlva a kicsit befektették egy bevásárlókocsiba és eltolták bandázni a többi csemetéhez, Colos átfuvarozta a feleségemet a kórterembe, én pedig jó serpa módjára utánuk hurcoltam a poggyászokat. Ott aztán gyorsan búcsút is kellett mondanom Ripley hadnagynak, mert a látogatási idő csak négykor kezdődött.

Hazafelé menet csoda, hogy nem karamboloztam, annyira máshol jártam. Itthon még nekifogtam a kartongólya elkészítéséhez, de az félbe maradt, mert még be kellett vásárolni (kaja, innivaló és BIMBÓVÉDŐ), lefőzni a szoptatós teát és bekészíteni néhány apróságot, aztán tűz vissza a látogatóba.

A látogatóba, ahol nekem nem tetszett nagyon a rendszer. Az anyák hármasával vannak bevagonírozva a kórtermekbe, aminek egyik oldalán a szolgálati bejárat, a másik oldalán üvegfallal elválasztva a látogatófolyosó, ami négytől megtelik büszkén telefonáló apukáktól, csendben pityergő nagyszülőkkel, ricsajozó nagyobbacska gyerekekkel és az anyjuk után bőgve-sivalkodva reklamáló kisebb csemetékkel. Odabent az anyukák a szülés megpróbáltatásait és a hirtelen rájuk szakad csecsemőgondozás fáradalmait próbálják kiheverni, miközben jobbára vadidegen emberek (mert a látogatók hatvanhat százaléka jó eséllyel másik két szobatársuk és porontya miattuk tülekszik az ablaknál) a visszatükröződő üveggel, a szegényes fényviszonyokkal nem törődve az örömittas rokonok csattogtatják a fényképezőgépeiket, videóznak, mobillal, táblagéppel és úgy általában minden lehetséges eszközzel végzik a dokumentálást. Szerintem az egész gáz. Tisztára, mint a szemben lévő állatkertben. (Apropó, amióta a tevék elköltöztek, már csak a hangyászház és a koala-lak látható a túloldalról, de a jószágot az épületek miatt takarásban vannak) A megoldást persze én sem tudom, de akkor sem volt túl jó érzés.

Annyi haszna azért volt a dolognak, hogy a folyosón az egyik rutinos apuka fölényes magabiztossággal nyugtatta a császármetszés miatt sopánkodó női családtagot. "Ne aggódjon, Mama! Lehet, hogy a tej nehezebben indul meg, de bikini eltakarja majd azt a ronda heget és így legalább hamarabb lehet megdolgozni az asszonyt és bezavarni a lompost a barlangba." Na, ugye? Kár izgulni, mindennek megvan a jó oldala.

Az első nap hiába vártam a látogatási idő végéig, az én ivadékom nem került elő. A biztonsági őr hatkor mindenkit kiterelt. Én addig nem mozdulok, amíg nem láttam a gyerekemet. Vitatkoztunk egy sort, de most az egyszer megmakacsoltam magam, és nem engedtem. Végül még másfél órát dekkoltam a sötét folyosón, mire kihozták Nimródot. A csecsemőgondozó rendes volt, pár másodpercre karba is vehettem (nem a csecsemőgondozót, hanem a gyereket), de aztán végleg elzavartak. Az állatkert is rég bezárt, a várakoZOO-ban is lehúzták a redőnyt.