Ripley hadnagynak sosem volt erőssége az elalvás, akkor is tudott hosszasan forgolódni mielőtt álomba merült volna, amikor még nem volt áldott állapotban.

Mostanra végleg eszkalálódott a helyzet. Hajnali kettőkor még olvas, délelőtt tizenegyig alszik, éjszaka pedig fel-alá masíroz a lakásban a különböző fekhelyek között. Éjfél körül bevackolja magát a hitvesi ágyba, amikor én elszenderedek, akkor ő még olvas, majd valamikor pirkadatkor kitapogatom, hogy nincs mellettem. Kibotorkálok a nappaliba, ahol szegény próbál pihenni, nem sok sikerrel. A jelenlétem sem dobja fel különösebben, úgyhogy visszasomfordálok a galériára, mert van még másfél órám a kora reggeli kelésig ... de már én sem tudok aludni. Fél óra múlva jön ő is, de nem hunyja le a szemét, forgolódik, produkálja magát. Hosszú lesz még a hátra lévő két hét... meg az utána következő közel ezer hét.

Újabb apró kiegészítő érkezett. Illetve nem is érkezett, mert kb húsz éve velem volt. Az éjjeli lámpa. Nyilván most is a baglyos vonalat akartuk tovább vinni, de elég idióta lámpákat találtunk bagoly témában, vagy a célra tökéletesen alkalmatlanokat dísztárgyakat, aranyárban. És akkor megláttam a tévében A REKLÁMOT... és beugrott! Nem sokkal a nagykorúvá válásom után a barátnőmtől kaptam egy lámpát, amit soha, de soha nem használtam. És most eljött az ő ideje! Kicsit gagyi, kicsit bumfordi, de a miénk.

Végre tudom, hogy mi az, amitől gyakorlatilag a családalapítás gyerekjáték. Aki hastáncol, annak szülés is csak egy kellemes teadélután lesz, de ha korábban észbe kapunk, akkor valószínűleg a teherbe esés is csupán ujjgyakorlat lett volna. Ami azt illeti, ezt a nagyszerű a cikket olvasva biztos vagyok benne, hogy hastánc még a gyereknevelés során is hasznunkra lesz.

Nagyon közeleg az ítéletnap. Azt persze nem tudjuk, hogy mikor jön el az Armageddon, és ez a bizonytalanság kicsit aláásta a család lelki egyensúlyát.

Szerencsére az előkészületek egészen jól állnak. A kórházi táska összepakolva, göncök kimosva, egy csomó eszköz beszerezve. Persze néhányról tudjuk, hogy még nincs meg, és feltételezem, hogy sokról nem is tudjuk, hogy hiányzik.

Több hetes komoly erőfeszítések árán már korábban felszámoltuk a kisszobában a rendkívüli állapotot. A szoba kifestve, a galéria korlátja kicserélve, a parketta lelakkozva, a gyerekbútorok összeszerelve és a rókás Esprit tapéta is fel lett nyalva a falra.

Már jó régen nem írtam, pedig lett volna miről, de egyszerűen nem volt rá alkalmam. Lehet, hogy majd egyszer pótolom az események hiányzó dokumentációját, de a mai napi történések mellett nem lehet elmenni szó nélkül.

Szülészeti előadáson voltunk a MÁV Kórházban.

Elég nagy az intézmény, tiszta labirintus és mi nem tudtuk pontosan hová kell menni. Szerencsére nem volt más dolgunk, mint a pocakos, furcsa, lassú léptekkel dülöngélő lányokat követnünk, aki úgy bukkantak elő különböző folyosókról, liftekből, átjárókból a második emeleti előadó felé közeledve, mint Michael Jackson klipjében a zombik.

Végül az összes dülöngélő élőhalott és gondozóik bepréselődtek a kórház előadójába. (Volt egy olyan végtelenül udvarias fickó is, aki szemrebbenés nélkül ült le arra a helyre Ripley hadnagy mellé, amit azért adtam át, hogy a még mindig befelé szivárgó nagyhasú kismamák valamelyike is helyet tudjon foglalni)

Az eligazítást tartó szülészorvos egy kezdő standupos humorával ismertette a folyamatot. Elsorolta mire kell figyelnünk: ha autóval jövünk, a parkolójegyet akár egy napra előre is vegyük meg, mert van külön kiképzett közterületes, aki azt figyeli, hogy ki szül a tervezettnél hosszabban, és máris repül a pöttyös labda akarom mondani a mikulászsacskó a büntetéssel.

Továbbá: aki szül az ne óbégasson, úgyis rá lesznek kötve a fájdalommérőre, így kiszűrik azokat a kismamákat, akik csak mondják, hogy fáj nekik, miközben valójában nem is... Én mindig is kétkedve fogadtam a fájdalmat mérő műszer létezését, hiszen ez nagyjából olyan lehet, mint a szépségmérő. A doki elmondása alapján viszont új értelmet nyert az készülék lényege, melynek kicsit megtévesztő a neve, mert valójában nem is fájdalommérő, hanem hazugságvizsgáló.

A résztvevők listáját, a starter kit tartalmát és a dress codeot is alaposan kiveséztük. A doktorbá' fontosnak tartotta kiemelni, hogy szinte bárkit meghívhatunk az eseményre, de szülőszobában az egészségügyi dolgozókon kívül csak két stábtag tartózkodhat egyszerre, akik közül jó, ha az egyik a kismama. A másik arc lehet bárki, de az esetleges váltogatást úgy kell megoldani, hogy hatvan percnél ne legyen gyakrabban a ki- és bezsilipelés a szülőszobába.

Magát a helyiséget is megtekinthettük, egészen korrekt, a hazai egészségügyet ismerve attól tartottam, hogy egy nagy terem lesz fehér csempével plafonig kirakva, a priccsek pedig zöld nejlonfüggönnyel elválasztva egymástól. Kellemes csalódás volt, hogy szép, vidám színekkel kifestett szobák fogadtak, ahol rend és tisztaság fogadott. Nem csak a kismamának van meg a helye, de a mitfahrernek is volt egy szék, ahová lehuppanhat, ha már ő is kimerült. Két szobában még fürdőkád is található, ha a mutternak úgy tartja kedve, hogy vízben vajúdjon. A tárlatvezetést tartó szülésznő megjegyezte, hogy labdán is lehet vajúdni - na nem azért, hogy boldog legyen a prime minister, mert nem bőrbogyóról van szó, hanem nagy gumigömbről - de akkor hozzanak lasztit, meg pumpát is, mert az nincs. Minden szobában van wurlitzer is van, de ha valaki venné a fáradtságot, hogy összeállítson egy szülési track listet, az ne hagyja otthon az zenelejátszóját, mert a hifik csak dekorációs célokat szolgálnak, valójában nem működnek. Ennek ellenére nekünk összességében pozitív csalódás volt a helyszíni szemle. Igaz, hogy szülést nem láttunk élőben, mert valahogy a nőknek rendszerint éjszaka szottyan kedvük világra hozni az utódaikat, a bemutató pedig délután volt.

Apropó, élő közvetítés. A doktorbácsi előre jelezte, hogy előfordulhat, hogy az orvosképzés érdekében egy-egy medika bejönne majd megtekinteni, hogy Ripley hadnagy miként hozza világra a kis szörnyikét. Tisztára, mint a XIV. Lajos udvarában, amikor a grófok és bárók közül a kiválasztott szerencsések végignézhették, amint a felséges királyné minden különösebb segítség nélkül, kínok között fetrengve megszüli a trónörököst.

A fentieken túl az előadás során feltett kérdéseken és a válaszokon keresztül számos érdekes és érdektelen információra tettünk szert, mint például a nőnek adott fájdalomcsillapítóból nem vihetünk haza akkor sem, ha a mama nem kér belőle, sőt a faternak akkor sem adnak, ha a nagy izgalmak közepette túlságosan befeszülne. A szülőszobában van térerő, wifi viszont nincs, így ha valaki élőben akarja posztolni a kis vakarcs születését, akkor az online közvetítéshez szüksége lesz mobil internetre. Az eseményeket szabad dokumentálni, de ha a szülészorvosnak dolga van az asszony lábai között, akkor nem fog arrébb állni, hogy a fotós tökéletes képet komponálhasson, és nem, a császármetszéskor nem fordítják az üvegfal felé az ágyat, hogy premier plánból lehessen felvételeket készíteni, és azt sem tudják garantálni, hogy az elválasztó tükröződés- és becsillanásmentes legyen. Továbbá az apuka ingben menjen, mert ha netán császármetszésre kerül sor, és anyuka még kómázik, akkor a fater mellére helyezik a csecsemőt. De édi!

Tanulságos és egyben szórakoztató délután volt, szerintem megyek legközelebb is. Biztos mindig van pár olyan szüfrazsett, mint nálunk volt, aki már az előadás során(!) leszögezte, hogy ő bizony nem kér a fájdalomcsillapítóból, és hogy a doktorbácsi ne merészeljen szikét hozni még az emeletre sem, mert ő természetes úton fogja megszülni a gyerekét, ha a fene fenét eszik is. A hölgy vehemenciáját elnézve úgy gyanítottam, hogy amikor elkezdőnek a vajúdás örömmámoros órái legszívesebben elvonulna egy dzsungelbe, ahol eukaliptuszlevelekből építene fészket, és csak a madarak énekelnének azokban a magasztos pillanatokban, miközben ő földöntúli boldogsággal zsoltárokat mantrázva életet ad a csemetéjének. A köldökzsinórt az apa rágná el, a méhlepényt pedig megsütnék és megennék hagymával.

A kis alien teljesen átvette az uralmat a gazdatest felett. Nem csak a hasüregben megy a bugi, de máshol is jelentkeztek a tünetei annak, hogy valami készül. Ripley hadnagy bokája, lábfeje cipónyivá dagadt, amihez képest Öidipusz kecses bokájú őzike volt. Mindez persze jelentős aggodalmat okozott.

- Biztosan terhességi toxémia!
- Nem, nem Kicsim, csak vizesedik a lábad, mint a kismamák túlnyomó többségének.
- És ha cukorbetegség, magas vérnyomás, vagy egyéb keringési rendellenesség?!? (kolera, ebola, pestis)
- Nem, nem, csak a szervezeted visszatartja, raktározza a vizet, hogy a kis élősködő bármikor folyadékhoz juthasson.
- És ha mégis megárt Ignácnak? Vagy ha ez már a koraszülés előjele?

Nem vagyok orvos, nem volt több érvem. Másnap a védelemre kiképzett nő is csak vészmadárkodott, hogy bár nem sok esélye van, de azért ebből bizony komoly baj is lehet. Még szerencse, hogy a nőgyógyász velem volt, és egyetlen telefonbeszélgetéssel megnyugtatta Ripley hadnagyot. Ugyanazt mondta, mint amit én olvastam és szajkóztam: Teljesen természetes jelenségről van szó. Fel kell polcolni a lábat, kerülni kell a meleget, sokat kell inni. És láss csodát, ma reggelre láthatóan leapadt a lábduzzanat. Mindeközben a tegnapi özönvíz után ma is szakad az eső.

Ha már világra jött volna a kisfiam, akkor lehet, hogy most lenne a névnapja... de még nem született meg, úgyhogy egyelőre csak Ripley hadnagy ünnepel, hogy a kölöknek egyelőre biztos nem ma van a névnapja.

Múlt héten meglátogattam a Ripley hadnaggyal nagyjából egy időben megesett volt kolléganőmet, és szinte azonnal mélydepresszióba zuhantam. Náluk már kész a gyerekszoba, kitapétázva, tüchtig beépített szekrényről lehúzva a fólia, a kimosott babaruhák élére hajtogatva, életkorhoz igazodó sorrendben elhelyezve, a fiókokban katonás rendben az orrszívó porszívó, a kenőcsök, légzésfigyelő, bébicsősz, fejőgép és minden egyéb biszbasz.

Ehhez képest mi sehol sem tartunk, az egész gyerekszoba még a Holdban, úgyhogy rám tört a pánik, ami alól azóta sem szabadultam.

Igaz, hogy hétvégén szétszereltük a dolgozószobában lévő sarokasztalt, kiürítettük az iratos konténert, lesöpörtük a polcokat, elajándékoztuk azokat a bútorokat, aminek nem volt maradása, szóval evakuáltunk a helyiséget.

Mindezek után a gyerek leendő lakrésze még most is úgy néz ki, mintha bedobtak volna egy kézigránátot. Tétován lépkedek az anyakönyvi kivonatokon, bizonyítványokon, műszaki cikkek garancia papírjain, a jelenleg is tartó képzésem tananyagain. Pedig már kidobtuk egy köbméternyi felesleges cuccot, megváltam a féltve őrzött ironmanos rajtszámoktól, kiadványoktól, kihajítottam a régi számlákat, megváltunk megannyi kis kacattól, amikhez ezer emlék fűzött, de még mindig tanácstalan vagyok, hová tegyük a nyakunkon maradt többi szarságot. Mostanság nem is kellene zárni a lakás ajtaját, mert ha véletlenül erre tévedne egy betörő, amikor meglátná a feltúrt lakást, bánatosan legyintene és sarkon fordulna, mert joggal gondolhatná, hogy ezt a lakást már felnyomták.

És hétvégén festés...

Ignác elmúlt napokban tanult tudománya és bemutatott produkciói közül a gátlástalan nyomakodás mellett a csuklás a legérdekesebb. Szegény kis pára ütemesen rándul össze és ernyed el. A jelenség látszólag minden ok nélkül indul el, majd amilyen váratlanul kezdődik, olyan hirtelen véget is tud érni.

Csórikám! Biztos nem esik neki jól a jelenség, és gőze sincs azokról a praktikákról, amikkel megpróbálhatná megszüntetni a kellemetlen csuklást. Nem tudja, hogy tíz apró korty vizet kellene innia, megenni egy csípős paprikát, vagy visszatartania a lélegzetét... merthogy kilenc hónapig egyébként sem vesz levegőt. (brrr! negyven hétig bezárva egy sötét, nyirkos, szűk helyre... az sem lehet egy leányálom)

Azt hiszem, hogy az utolsó hosszabb időszakot töltöttem a családomtól távol. A holiday is megérne egy misét, de az egy másik történet. Több, mint egy hétig nem láttam Ripley hadnagyot, és ciki vagy sem, de a végén már hiányoztak is.

Az eltelt idő alatt nagyot nőtt a kis alien, egyre jobban hatalmába keríti a gazdaszervezetet. Elterpeszkedik a hasban, nyújtózkodik, rugdosódik, boxol. Hiába voltak előbb odabent a belső szervek, azokat is megpróbálja kiszorítani a jól megszokott pozíciójukból. Már nem tűr meg maga mellett a gyomorban nemhogy egy kiadós három fogásos ebédet, de már egy bőségesebb uzsonnát is alig. Mindemellett kedvenc célpontja a húgyhólyag. Előszeretettel veszi célba, rámászik, böki, préseli... ennek pedig tudjuk a következményeit. Amíg Jason Bourne egy helyiségbe belépve a menekülési útvonalakat méri fel, addig Ripley hadnagy a mellékhelyiségek elhelyezkedését figyeli meg.

A hollókői hétvégéről tartottunk hazafelé a rozzant tragacsunkkal (lehet, hogy nem Esprit tapétára kellene költenünk, hanem megbízható személygépjárművet kellene vásárolnunk, vagy legalábbis elvinni szervizbe?), miközben Ripley hadnagy rágta a fülemet, hogy vegyünk dinnyét. Persze, terhes, úgyhogy kívánós - legyintenének rá sokan. Csakhogy ennyi erővel én konstans terhes vagyok, mert télen-nyáron kívánom a dinnyét. Meg különben is, kit érdekel, hogy kívánós? Amíg nem december közepén jön rá a dili, hogy ő bizony epret enne, vagy dinnyét, addig semmi probléma.

Megálltunk egy útszéli zöldséges mellett, amíg én kiválasztottam egy kapitális dinnyét az árnyékból, addig Ripley hadnagy a többi raklapra halmozott csíkos görög mellett süttette magát a napon. Az eladóval bevonultunk a bódéba lemérni az árut. Amikor kijöttünk, a srác szeme megakadt a feleségem ruha alatt domborodó hasán. Gyanakodva próbálta meg felmérni a helyzetet. Látszott rajta, hogy megfordult a fejében, hogy egy kisebb méretű görögdinnye lapul a textil alatt. Szerencsére nem vagyunk Bonnie és Clyde, nekem különösen jámbor arcom van, így az eladó elhessegette a rossz megérzést és jó utat kívánt nekünk.

Úgy látszik, hogy a kánikulával együtt beköszöntött a terhességi fázis. Dr. Degu eddig áldott állapotban volt, váradós Ignáccal, de vasárnaptól már T E R H E S. Így nagybetűkkel. Nem jó feküdni oldalt, háton, se puhán, se keményen, húzódik a hasfal, mialatt a kis fattyú a hólyagján táncol, és közben az anyjának melege van, de közben zoknit húz, a ventillátor viszont idegesíti, nyűgös, álmos, kimerült. Azt hiszem kezdődik a haddelhadd.

Helyzet van! Valahol tőlünk cirka 180 kilométerre két gyermeken bárányhimlő tünetei jelentkeztek!

A himlős ikrek apja már átesett ezen a betegségen, így ő nem kaphatja el, viszont miért ne lenne egy hangyafasznyi esélye, annak hogy a védettsége ellenére a vírust mégis hordozza? Nos, ez az apa ugyanabban az irodaházban dolgozik, ahol feleségem, sőt, mi több, van, hogy naponta többször is összefutnak néhány percre. Igaz, hogy szinte biztos, hogy Dr. Degu is átesett már ezen a nyavalyán, de mit lehet tudni? A kockázat így is fennáll.

Hamarabb húzzák ki a számaimat a lottón, mint hogy Dr. Degu és így rajta keresztül Ignác is elkapja a kórt. A baj tehát nem kicsi... De azért remélem, hogy valahogy mégis megússzuk a dolgot.

A gyerek időnként úgy pörög, mint a búgócsiga. Már nem csak az anyja érzi, vagy az aki hozzáér kerekedő hashoz, de az is látja, hogy mi folyik odabent, aki kicsit türelmesebben figyeli Ripley hadnagy (alias Dr. Degu) hasát, ugyanis a mozgás már szemmel látható.

Megtettük az első lépéseket a tereprendezés ügyében. Megterveztük a gyerekszoba hangulatát, színét, témáját, berendezését.

Na jó, a "megterveztük" az barokkos túlzás, valójában Dr. Degu kitalálta, én inkább csak véleményezési, mintsem döntési jogkörrel lettem felruházva e témában.

Ha jobban belegondolok, az egész legalább annyira a szülőknek készül, mint a gyereknek. Mert a gyereknek eleinte - szerintem - aztán édes mindegy, hogy Micimackó van-e a falon, heavy metál együttesek lemezborítói, nehézmunkagépek fotói, vagy Miss Januárról készült poszterek a Playboyból. Ha meleg van, tiszta a pelenka és van cici, akkor nagy baj nem lehet. Aztán ahogy kinyílik a csipája, azt fogja természetesnek venni, ami körülötte van. Olyan ez, mint a csecsemőkori vallásválasztás. A szülőnek megtetszik valamelyik szekta, és a köldökzsinór elvágása után nem sokkal jöhet a keresztelés, a bármicvó, vagy az ehhez hasonló műsorszámok valamelyike. A gyerek megkapja és ugyanúgy belenő egy bizonyos világképbe, ahogy belenő majd a nekünk tetsző tapétával borított szobába is.

A tapéta egyébként nagyjából annyiba kerül, amennyiért Munkácsyt is felkérhettük volna, hogy saját kezével pingálja tele a falat, de mivel a mester már nem él, ezért nekünk be kellett érni az Esprit egyik nagyon aranyos témájával.

Ha működik a módszer, amit a CSESZNEK (Csellósok Szabad Nemzeti Közösségének) propagandavideóján látunk, akkor Ignác tuti relaxált, nyugodt baba lesz, mert hétfő és csütörtök esténként már most is gordonkamuzsikát hallgat. Igaz nem a Hulla pelyhest, hanem Csajkovszkit, Mozartot, meg Orbán Györgyöt, de legalább szokja a minőségi zenét.

Nem vagyunk, és ahogy Dr. Degu kissé introvertált viselkedését, ártatlan szégyenlősségét ismerem, nem is leszünk érintettek a nyíltszini szoptatásban. Tapasztalatunk viszont van, mert a velünk egy házban lakó barátaink laza életfelfogásába simán belefért az, hogy a szomszédasszony akár egy elhúzódó parázs lakógyűlés ideje alatt, vagy a grillezés kellős közepén megetesse kisgyerekét. Nem, nem steaket kapott a lurkó, vagy rablóhúst, hanem anyatejet, közvetlenül az eredeti csomagolásból.

Kezdetben roppant kínos volt az egész, mert mégiscsak egy női mell került elő egy olyan szituációban, amikor az egyébként nem mindennapos dolog. Nem tudtam hová nézzék, mit csináljak, de a fiatalasszony olyan magától értetődő természetességgel tette a dolgát, beszélt, hallgatott, nevetgélt közben, hogy hamarosan az én zavarom is elpárolgott. Mert mi is történt valójában? A kis vakarcs a maga módján (sírással, hogy máshogy) jelezte, hogy éhes, a muter meg adott neki enni. Mivel a kis emberpalánta még a taníttatásának elején járt, még nem tudott késsel-villával enni, ezért nem tányérról lapátolta be a moslékot, hanem onnan vette magához a táplálékot, ahonnan évezredek óta minden kisbaba. Na és, mi látszott mindebből? Semmi. Egy gyors mozdulat, ahogy az anyukája kicsomagolta a tejcsárdát, majd a mellére helyezte az éhenkórászt. A mellből konkrétan három négyzetcentiméternél sem látszott több soha. Ha valaki tavasztól őszig bármelyik napon végigmegy a körúton, akkor - a többség legnagyobb örömömre - többet láthat a női mellekből öt méteren belül, mint egy szoptató anyánál öt hónap alatt. Akkor meg mire fel ez az álszentség?

A múlt héten a Mcdonald'sban történt esemény nagyobb skandalum volt, mint amikor az Éden Hotel egyik szereplőjét a kamerák előtt erőszakolták meg. Érvek hangzottak el pro és kontra, és legnagyobb megdöbbenésemre barátaink között is akadt nem egy, akik annyira élesen ítélték el a kismamákat, akik nem a négy fal között szoptatnak, mintha a nemzeti lobogót hugyozták volna le, mielőtt nyilvánosan elégetik. "Az ilyen maradjon otthon", "Ne tolják a képembe a mellüket", "Erkölcstelen, magamutogató, hangulatkeltő ribancok"

Nem vagyok egy Martin Luther King, szüfrazsett meg pláne nem vagyok. Nem tépem fel a kockaköveket, ha bevezetik az internetadót, nem vonulok az utcára, ha a hatalom saját szája íze szerint alakítja a választási törvényt, és akkor sem gyújtom fel a Parlamentet, ha Kisvárdán ötvenezres focistadion épül az adóforintjainkból... de rohadtul egyetértek azokkal, akik szerint nem főbenjáró bűn, ha egy kismama megcicizteti a gyerekét saját lakásuk falain kívül is, ha kénytelen rá. Felőlem nem kell otthon maradniuk, bevonulniuk valamelyik legendásan steril nyilvános WC-be, de még csak nem is kell látványosan pokróc alá bújniuk, ha szoptatniuk kell. Majd ha zavar a tudat - és nem látvány, hiszen úgysem látni semmit - akkor majd nem veszek róla tudomást.

Dr. Degu mindig is szerette a cuki kis állatkákat, legyen az édi kiscecccca, bumfordi wombat, pihés kiscsibe, esetlen tevecsikó, vagy bármilyen egyéb jószág. Az anyai ösztönök azonban valamelyest háttérbe szorították ezt a rajongást, nem kell satuféket nyomni, ha az út szélén látunk egy fostos kóbor kismacskát, amit azonnal örökbe kellene fogadni, főleg, amióta tudjuk, hogy a bioegérfogók által terjesztett toxoplasma a kismamák körében legalább olyan veszélyes, mint egy ebolával fertőzött pestises.

Tudatos viselkedés és felkészülés ide vagy oda, azért Dr. Degu nem hazudtolja meg önmagát, és a cukiságok néha keverednek az anyai érzésekkel. Váradós feleségem nemrég azt mesélte, hogy azt álmodta, hogy megszületett a gyerek, de kb. olyan fejletten, mint egy egyéves baba, kicsit szopott, gügyögött, aztán visszamászott(!) oda, ahonnan jött, mint a kis kenguruk az erszénybe... ennél már csak az volt perverzebb, amikor Dr. Degu álmában szép, egészséges kismacskának adott életet.

Elesett baráti társaságunk egyik utolsó bástyája, Szabolcs. Nem csípem különösebben  a lakodalmakat, de ez a mostani mulatság piszok jól sikerült. Nem csak én, de Dr. Degu is jót bulizott. Nem ő volt az egyetlen vendég, aki nagy hassal érkezett, de csak ketten, ő és Ms. Helvécia pörögtek a tánctéren. Egyébként is jó, hogy találkoztak, mert megbeszélhették azt, amit csak ők, gyakorló anyukák tapasztalhatnak, érezhetnek.

Aztán amikor HoZsó és Lala berobbantak a színpadra, egyből új értelmet nyert a régi nóta.

Azt mindenki tudja, hogy az online ultrahang a legnagyobb királyság, de nem mindenkinek adatik meg, hogy egy ilyen készülék álljon a szoba sarkában. Viszont van egy olyan műszer, amivel a vizuális megfigyelést audió felügyelettel lehet helyettesíteni. Ez pedig nem más, mint a magzati szívhangfigyelő. Alapeszköz, amiről a legtöbb hétköznapi ember nem is tudja, hogy létezik, de belső emberként fülest kaptam az állapotos kolléganőtől, és máris megrendeltem a kütyüt, bízva abban, hogy Dr. Degu el lesz ájulva, és az esténkénti pocaktapogatás mellett a kis szarzsák motorhangjának a lehallgatása lesz a fő program.

Hát nem így lett.

A feleségem nem volt különösebben elájulva a meglepetéstől, pedig szerintem kurvára izgalmas, amikor a kis vakarcs szívének távoli vonatzakatolásra emlékeztető suhogását felfedezi az ember a fülhallgatón. Nekem konkrétan felállt a szőr a gerincemen.