Múlt héten meglátogattam a Ripley hadnaggyal nagyjából egy időben megesett volt kolléganőmet, és szinte azonnal mélydepresszióba zuhantam. Náluk már kész a gyerekszoba, kitapétázva, tüchtig beépített szekrényről lehúzva a fólia, a kimosott babaruhák élére hajtogatva, életkorhoz igazodó sorrendben elhelyezve, a fiókokban katonás rendben az orrszívó porszívó, a kenőcsök, légzésfigyelő, bébicsősz, fejőgép és minden egyéb biszbasz.

Ehhez képest mi sehol sem tartunk, az egész gyerekszoba még a Holdban, úgyhogy rám tört a pánik, ami alól azóta sem szabadultam.

Igaz, hogy hétvégén szétszereltük a dolgozószobában lévő sarokasztalt, kiürítettük az iratos konténert, lesöpörtük a polcokat, elajándékoztuk azokat a bútorokat, aminek nem volt maradása, szóval evakuáltunk a helyiséget.

Mindezek után a gyerek leendő lakrésze még most is úgy néz ki, mintha bedobtak volna egy kézigránátot. Tétován lépkedek az anyakönyvi kivonatokon, bizonyítványokon, műszaki cikkek garancia papírjain, a jelenleg is tartó képzésem tananyagain. Pedig már kidobtuk egy köbméternyi felesleges cuccot, megváltam a féltve őrzött ironmanos rajtszámoktól, kiadványoktól, kihajítottam a régi számlákat, megváltunk megannyi kis kacattól, amikhez ezer emlék fűzött, de még mindig tanácstalan vagyok, hová tegyük a nyakunkon maradt többi szarságot. Mostanság nem is kellene zárni a lakás ajtaját, mert ha véletlenül erre tévedne egy betörő, amikor meglátná a feltúrt lakást, bánatosan legyintene és sarkon fordulna, mert joggal gondolhatná, hogy ezt a lakást már felnyomták.

És hétvégén festés...