Tegnap egy párocskát nézve erősödött meg bennem a tudat, hogy bizony nem leszek egy fiatal kispapa. Édesapámnak az én koromban már egy tizenhárom éves, okos lánya és egy tíz éves, kelekótya fia volt. (én)

Elkéstem volna? Aligha. Az elmúlt húsz évben sokszor sok lányról gondoltam, hogy megtaláltam a nagy Ő-t, akikről utóbb kiderült, hogy legfeljebb csak kis Ő-k, bár többnyire inkább az történt, hogy a nagy Ő jött rá, hogy én számára legfeljebb csak egy nagy .... Ööööö.... izé vagyok. Pedig többükkel beszéltünk komolyan a gyerekvállalásról, sőt, volt olyan lány, akinek szinte már a vesszőparipája volt a családalapítás, de aztán több mint egy év együttélés után mégis inkább visszaköltözött a férjéhez.

A sok nagyszerű és néhány kisszerű lány után aztán rátaláltam Dr. Degura, és kiderült, hogy mire fel volt a sok keresgélés, a önsajnáló rinyálások, a rengeteg kellemes emlékkel tarkított, de elpocsékoltnak gondolt év. Ki kellett várni, hogy utamba kerüljön az az ember, akivel nem csak egyszerűen jól érzem magam, de akivel kapcsolatban kétségem sincs, hogy legalább úgy fog elfogadni és szeretni engem meg a gyerekünket is, ahogy megérdemeljük.