Mivel már túl vagyunk a bűvös három hónapon, ezért feloldottuk a hírzárlatot és a közeli rokonainknak, barátainknak, közvetlen kollégáinknak lassan elkezdtük csepegtetni az információt.

Jó érzés látni, ahogy a barátaink együtt örülnek velünk, többeket - főleg a lányokat, naná! - úgy felvillanyoz a hír, hogy a nyakamba ugranak, körbenyalnak, volt olyan, aki el is pityeredett. Tudom, nem én váltom ki a boldogságot, hanem az jó hír, de hát én vagyok ott, nem Dr. Degu, így rám vetül az örömből egy jó adag. Jó esik, na!

Amúgy egy nagyon kedves kolléganőm egy ideje hasonló cipőben járt, mint mi, és most, hogy megsúgtam neki, hogy úgy néz ki, hogy sínen vagyunk, ő megsúgta nekem, hogy úgy néz ki, hogy ők is. És mikori? Hát, iskolakezdés után két héttel. A tiétek is? A miénk is. Adta magát az ötlet, hogy lepjük meg a többieket a gyárban. A drámatagozatból ránk ragadt ripacskodást leporolva másnap a többiek elé álltunk és közöltük, hogy nem szeretnénk, ha a folyosóról hallják a pletykát, ezért jobb, ha inkább tőlünk tudják, hogy gyerekünk lesz.... Na, hányan mentek lépre? Senki.