A keresztlányom családjánál tett látogatás újfent megerősített abban, hogy nem a gyermekvállalás kezdetét vizesedő láb, vagy a növekvő pocak miatt sopánkodó kismama, vagy később a szaros pelenkák, vagy kibújó fogak miatt artikulálatlan hangú üvöltése miatt átvirrasztott éjszakák a legfélelmetesebbek, hanem az aggodalom, hogy a gyerek egészséges legyen.

Persze minden nyavalya rossz, de most nem az influenzáról, bárányhimlőről, kanyaróról és társairól beszélek, hanem arról, amikor az ártatlan kis vakarcs valami tartós betegségben, vagy ne adj isten maradandó egészségkárosodásban szenved. A szívem szakad meg, hogy a pöttöm kis keresztlányomnak (és a szüleinek) mi mindent kell megtennie azért, hogy hasonló életet tudjon élni, mint az óvodás társai. Szegény még alig pár éves, és már annyi mindent kellett neki és a családjának kiállnia, amit az olyan mázlisták, mint én, el sem tudunk képzelni. És hány meg hány olyan gyerek és felnőtt van, aki még a keresztlányomnál is súlyosabb egészségügyi problémákkal küzd.

Ha még nem késő imádkozni Istenhez, vagy alkut kötni bárki hozzá befolyásos személlyel, akkor bizony szinte bármit vállalnék, hogy egészséges legyen a kis anyaszomorító.

Mindenesetre nagy kő gördült le a szívemről, amikor a 13. heti rendellenesség-vizsgálaton (genetikiai ultrahang) rendben találtak mindent. Pontosabban az átlagosnál lényegesen kisebbnek látták bizonyos rendellenességek kialakulásának kockázatát. A semminél ez mindenféleképpen több.